Tó volt, hol nem volt – a Velencei-tó kiszáradása és a vízgazdálkodás csődje
A Velencei-tó vízállása október elején mindössze hat centimétert mutatott az agárdi vízmércén, és az előrejelzések szerint ez a szint tovább csökkenhet. Magyarország második legnagyobb tava gyakorlatilag elpárolgott.
Ha a következő tél is olyan száraz lesz, mint a tavalyi – szeptemberben egyetlen csepp eső sem esett –, és a nyár is hasonlóan aszályos lesz, mint az idei, akkor a jövő nyár elején még lesz némi nedvesség a mederben, de az átlagos napi fél-egy centis párolgással számolva június közepére-végére teljesen kiszárad a tómeder.
Az 50 milliárd forintból megépített kajakcentrum kikotort pályáján legfeljebb egyméteres víz maradhat, ám versenyt ott sem lehet majd rendezni, mivel a felvezető hajók nem tudnak közlekedni, a versenyzők pedig súlyos egészségkárosodást szenvedhetnek, ha a szervesanyag-felhalmozódástól méregzöld, mikrobákkal teli vízbe nyúlnak.
Idővel pionírnövények jelennek meg, majd néhány év múlva a tóparti nádasok helyét elfoglaló luxuskérók egy szikes-füves, időszakos vizes mocsárra néznek majd. Hasonló sors várhat a Balaton déli partjára is.
Hogy jutott ide az ország?
Az üvegházhatás és a globális felmelegedés a kilencvenes évek óta közismert tudományos tény. A közoktatás meggyengülésével azonban kialakult egy jelentős, választójoggal rendelkező réteg, amely tudósok helyett politikai marketingügynököknek hisz. Mivel korábban nem jelentkeztek közvetlen jelei a közeledő bajnak, a politikai elit ciklusról ciklusra elodázta a felkészülést.
A rendszerváltás utáni elit csődjét betetőzte a NER, amikor az uniós pénzbeáramlásnak köszönhetően bőven lett volna forrás a vízgazdálkodásra. Ehelyett a mezőgazdaság modernizálása, vízutánpótlás, árvízi tározók és városi esővíztározók kiépítése helyett térköves terekkel, vízzabáló akkumulátorgyárakkal és pénzzabáló stadionokkal építették tele az országot.
Csak a propagandára elvert milliárdokból jó eséllyel kiépíthető lett volna a Velencei-tavi vízpótlás első néhány kilométere.
A kiszáradó meder és a jövő
A Velencei-tó kiszáradó medencéjét névadásra javasolják: Orbán-lapos, Kövér László-katlan, Tessely-szikes vagy L. Simon László tikkasztó elnevezésekkel. A kiszáradt velencei parton szabadtéri mozit lehetne építeni, ahol folyamatosan a „Most vagy soha!” című filmet vetítenék, hogy a helyiek lássák, mit kaptak a tó helyett.
A Velencei-tavat Evian ásványvízzel is fel lehetne tölteni abból a pénzből, amit a NER internetes trollok kitenyésztésére költött. Sokan azzal érvelnek, hogy régen is volt ilyen, a tó százötven évenként kiszárad, és egykor a fehérvári huszárok gyakorlatoztak a kiszáradt mederben. Láng István akadémikus klímaváltozásról szóló tanulmányai szerint azonban a jövőben akár nehézpáncélosok is bízvást gyakorlatozhatnak majd a tómederben.
A kiskunsági és hortobágyi nemzeti park is úgy jött létre, hogy a vadmadarak kibírták az évi hadgyakorlatokat, cserébe az év többi részében nem lehetett belépni a területre. Így a velencei-tavi madárrezervátum is megmaradhat, sőt, ha a tó időszakosan vizes lesz – mint a Kiskunság szikes tavai –, a régió egyik legnagyobb őszi-tavaszi átvonuló madárpihenője lehet.
A Balaton jelenleg hasonló helyzetben van, mint öt-nyolc éve a Velencei-tó. Bár a Balatonnak van valamennyi vízutánpótlása, a helyzet ott is rohamosan változik. A tómeder jogilag köztulajdon, így a parti ingatlantulajdonosok előtti mederben szabad a járás-kelés.
A kárörvendést érdemes tartalékolni: a balatoni vízpartot lenyúlók problémája egy sokkal nagyobb baj kísérőzöreje. Itt az aszály, az elkövetkező évtizedek legkomolyabb kihívása, amihez képest a magyar történelem nagy kataklizmái is múló epizódoknak tűnnek majd.
