Az Emlékek Terhe
A távolság és az emlékezet fokozatosan formálta a férfi gondolatait, miközben az első szavak, amelyek felötlöttek benne, így indultak: „minden úgy kezdődött, mint egy mesebeli történet.” De ha jobban belegondolt, rájött, hogy az élet soha nem kezdődik ilyen módon. A józanság és a tapasztalat hangja, amelyekkel az ember ötven éve alatt szembesül, egyértelmű világosságot adtak ennek az állításnak.
A középiskolás évei során, jó hírű intézménybe járva, az első tanítási napon körülnézve a férfi észrevette, hogy az ismerős arcok mellett sok idegen is jelen van. Megérintette a gondolat, hogy milyen lesz az érettségi találkozó – pedig akkor még az első óra sem kezdődött el. A fiatal fiú alvása után reggel korán indult, hogy másfél-két órát olvasson. Ekkor érkezett anyja, halknak tűnő szavakkal értesítve arról, hogy itt az ideje kelni. A nyara Dosztojevszkij és Tolsztoj műveivel telt, olyan könyvek halmozódtak az ágya mellett, hogy szülei szinte már nem ismertek rá az örökmozgó fiúra, aki ritkán ment el strandra, focizni vagy horgászni a barátaival. A szobája csendjében, a papírra vetett gondolatok próbálkozásai minduntalan fiókjába kerültek, mivel még nem érezte magát késznek az alkotáshoz.
Első pillantása a tanteremre egy másik, szokatlan kérdést is felvetett: Ki fog közülünk elsőként meghalni? – merült fel a gondolataiban, nem is sejtve, hogy mennyire súlyos ez a kérdés. Fiatalos zavarodottság és feldolgozatlan olvasmányélmények rejtőztek e kérdés mögött, amelyet egy lélekgyógyász is nehezen értelmezett volna, ha a fiú elméjének mélységeit akarta volna megismerni.
Az évek repültek, az osztályban barátságok és szerelmek szöktek szárba, miközben érzelmi hullámvasutakon vándoroltak a diákok. Az iskolai önkény ellen lázadtak, és a küzdelmek során egymásra találtak, amelyek a tantermek falain belül zajlottak. Amikor elérkezett a felvételi jelentkezések ideje, Zsuzsi, a csinos és okos lány, váratlanul megbetegedett. A diákok számára szomorú valóságként derült ki, hogy a betegség súlyos, leukémiás diagnózist kapott Budapesten.
A teremben a félelemmel teli csend szinte tapinthatóvá vált. Bármennyire próbálták az osztálytársak elterelni a gondolataikat, mindenkinek a legrosszabbra kellett gondolnia. Szüleik a „korszerű és eredményes kezelések” reményeivel próbálták megnyugtatni őket, amelyek, ahogyan később kiderült, csak illúziók voltak. A telefon nélküli időszakban a személyes találkozók jelentették a hírek forrását. Zsuzsi szüleihez többen is eljártak az osztályból, akik továbbadták az információkat. Mindenki remélte, hogy a helyzet javulni fog, de voltak, akik tudták, hogy a valóság másképp alakítja az eseményeket.
A nehéz hetek elteltével az osztály fele megpróbálta felkeresni a fővárosi beteget. Az érettségi és a bankett megtörtént, a felvételik is lezajlottak, míg a fiúk közül többek sorkatonai szolgálatra mentek. A férfi a laktanyában kapta a hírt Zsuzsi haláláról, már a temetése is megtörtént.
Emlékei visszatértek az első tanítási napra, amikor megérezte a felnőtt lét súlyát, és zokogni kezdett. Az álomvilág, amelyet́ eddig keresett, egyszerűen nem létezett – csupán a valóság maradt, amellyel szembesülnie kellett.
