Fél nap sem elég a sürgősségi osztályon
Nyolc óra múlt néhány perccel, amikor háziorvosi beutalóval megérkezem a sürgősségi betegellátási osztályra. A recepciós pultban ketten ülnek, még nincs nagy mozgás. Átadom az okmányokat, a hölgy gyorsan dolgozik, majd a váróterembe irányít.
Van hely bőven, a nagyüzem később indul be. Úgy döntök, nem ülök le, hanem sétálok egyet a nagy térben, pedig a gerincproblémám miatt nehezemre esik a mozgás. A széksor túl alacsonyra van tervezve a közel kétméteres testmagasságomhoz képest. A liftnél elidőzöm, onnan belátni az egész várótermet. Az üvegfal mögötti hosszú folyosón egyelőre csend honol.
Végül mégis leülök, ekkor szólít egy ápoló, hogy vérvétel és szívműködés-ellenőrzés következik. A jobb alkaromba branült szúrnak, majd visszairányítanak a váróba.
Közben egyre többen érkeznek, a felvételi pult környékén kisebb zsivaj támad. Egy idős úr a feleségébe kapaszkodva próbálja tartani az egyensúlyát, hajnal óta szédül. Az asszony elmondja, a férfi soha nem esett még ilyesmi, ezért hozta be. Az öreg a szék karfáját nem engedi el.
Kisvártatva egy lábsérült hajléktalant adminisztrálnak, akit az átadást követően a fal mellett hagynak segítség nélkül. Ezután kimegyek a kertbe, ahol nővérek, takarítók és betegek dohányoznak.
Dél felé jár az idő, a hőség tetőfokon van. Visszamegyek a váróba, és az üvegajtót bámulom. Négy óra telt el a regisztrációm óta, de orvos még a közelemben sem járt. Nem reklamálok a pultnál, mert valószínűleg értelmetlen lenne. Egyre fáradtabbnak érzem magam.
Ekkor hozzám lép egy doktor, a nevemen szólít, és egy kezelőbe invitál. Elmondom a panaszaimat, majd rutinvizsgálatokat végez. Nem tart sokáig, máris visszaküld a várakozók közé. A recepciósok alig győzik rendezni a forgalmat, olykor indulatos megnyilvánulásokat is tűrniük kell.
Kora délután a mellkasröntgenre kísérnek. A vizsgálat rövid ideig tart, aztán újra a megszokott kiindulópont. A várakozók egyre türelmetlenebbek. Egy huszonéves lány a botjára támaszkodó nagymamáját vezeti a pulthoz, a másik karjával eleséskor történhetett valami, mozdítani sem tudja, ráadásul magas a vérnyomása. A nővér a váróba irányítja őket. Egy velem egykorú férfi azonnal odalép, és leülteti az idős hölgyet. Elmondja, ő egyszer tizenkét órát várt, és közben betegebb lett, mint volt.
Orvost vagy nővért szinte lámpással sem lehet felkutatni az osztályon. Néha felbukkan egy-egy, de rohan is tova.
Kilépek újra rágyújtani. A mentősök is szünetet tartanak a szállítások között. Egy ötven körüli férfi szegődik mellém, aki szintén mintegy nyolc órája van itt. Megjegyzi, egy jelentéktelen takarítónő előbb válik láthatóvá, mint egy orvos. Elmondom neki, hogy régen a körzeti doktorok bárkit, bármikor kórházba utalhattak, most ugyanez a sürgősséginek nevezett osztály engedélyével valósulhat meg. Nem fűz hozzá kommentárt, csak káromkodik egyet.
Visszamegyünk a váróba. Sok beteg egymás közt tárgyalja meg a bajait, sőt terápiát is kijelölnek mellé. Néhányan méregdrága szendvicseket vásárolnak az automatából.
Úgy döntök, a recepciósoktól várok magyarázatot. A nővér rám sem néz, csak annyit mond: látható, mennyien vannak az osztályon, a személyzet ekkora beteganyagot képtelen azonnal lerendezni, bizonyára hamarosan hívják majd. A telefonját bámulja tovább.
Nem reagálok, inkább az üvegajtónál várakozom, hátha útba igazít valaki. Orvos azonban nem lelhető fel a környéken, így feladom az ügyeletet.
Visszamegyek a váróba. Rettenetesen kimerültem, a gyógyszereim sincsenek nálam. A reggeli szédülős ember is kínlódik, a felesége próbálja megitatni, majd szorosan átöleli, nehogy leboruljon a székről. Bóklászni már nincs energiám, a falnak dőlve múlatom a perceket.
Este fél nyolc körül érkezik egy fiatal orvos a zárójelentéssel. Átnyújtja a dokumentumot, és közli: a kórházi felvétel nem indokolt, a leletek normálisak, nincs akut elváltozásra utaló jel, forduljak a háziorvosomhoz, aki a további kivizsgálásokat ambulánsan szorgalmazza majd. Elmondom, hogy a gyógyítóm éppen azért küldött ide, hogy felvegyenek az osztályra, mert a gerincbetegségem miatt nem tudok járni a különböző vizsgálatokra. A doki azt válaszolja: akkor kérjek mentőszállítást.
Nem válaszolok, átveszem a zárójelentést, és elindulok a kijárat felé. Útközben elköszönök a betegtársaktól, és kitartásra buzdítom őket.
Otthon aztán kiderül, hogy az alkaromban benne maradt a sürgősségi osztályon beszúrt branül. Hosszú ujjú ingben voltam, nem vettem észre. Kihívom az ügyeletet, némi meglepődés után eltávolítják az eszközt.
Mindezek után csak egy kérdés marad bennem: miért hívják az ilyen osztályokat sürgősséginek, ahol fél nap sem elég ahhoz, hogy megnyugtatóan ellássanak egy beteget, ráadásul a végén még haza is zavarják? A válasz távolabb van, de bennem megszületik egy elhatározás: legközelebb a Patológiai Intézetet látogatom meg, mert onnan még senkit sem küldtek el.
