Lélekrombolás légkondicionált irodákban, avagy Lorazepam a Gyönyörök kertjében
Hiába nem futószalag mellett zajlik, hanem tiszta irodákban, hiába fizetnek többet érte éhbérnél, a kulimunka őrzi lélekromboló és osztályteremtő képességét.
A jóléti állam kialakulása óta, a szinte folyamatos technológiai fejlődést kísérő gazdasági-termelési szerkezetváltások bűvöletében ma már elfogadott, közhelynek is tekinthető tézis, hogy az elitek alatt nincsenek hagyományos értelemben vett társadalmi osztályok. Pontosabban már csak egy van, a rendszer motorja, a középosztály. Egy pedig biztosan nincs: munkásosztály.
Ugyan léteznek még fizikai dolgozók, szegények, nem is olyan kis számban, de osztályt már nem alkotnak. A hagyományos, osztályszemléletű baloldali törekvéseket ezzel könnyedén le lehet söpörni. A baloldalon is.
Beatriz Serrano első regénye, az Elégedetlenség egy harmincas éveiben járó nő, Marisa villogó monológján keresztül mutatja be a mai fejlett tőkés világ „munkásosztályának” helyzetét. Marisa művészettörténetet tanult, de egy reklámügynökségnél dolgozik. Jó beosztásban, munkáját elismerik. Van otthona, anyja, alkalmi szeretője. Mégis elégedetlen sorsával, valósággal szégyelli magát benne.
Marisa állandó belső morgásban él. Semmi kedve bemenni dolgozni, megveti munkáját. Amennyire tudja, imitálja az aktivitást, másokra oszt feladatokat. Szánalmasnak tartja munkatársait, az üres pörgést, a megfelelni próbálás kényszerét. És önmagát is ekézi. Mert ő sem él másképp. Egyre elfogadóbban beletárgyiasul ebbe a világba, piaci-fogyasztói ritmusába, kelléktárába, szerepköreibe. Ha meginog, bekap egy Lorazepam szorongásoldó nyugtatót.
Próbál a kultúra emelkedettségébe kapaszkodni. Ám mintha ez is a rendszer egyfajta előírása lenne érzékenyebb lelkű polgárok számára. Ülj be a Pradóba, nézegess Bosch-képet, a Gyönyörök kertjét, olvass el egy Dosztojevszkij-regényt, töltődj, rugaszkodj el, fogyassz egy kis entellektüellétet.
Ez a fickándozás hol oldja, hol erősíti a szorongást. Marisa maga sem tudja, értelmetlennek vagy normálisnak tartsa életét. A fejében elutasítja, de már benne van a zsigereiben. Az értelmetlen, de élhető élet.
Marisa mindennapjaiban, reflexióiban a mai fejlett tőkés világ „munkásosztályának” helyzete bontakozik ki. Már nem futószalag mellett áll, többnyire szakmunkát végez, anyagi helyzete egészében kielégítő, a tömegtermékek jelentős részéhez hozzáférhet. Ám továbbra is csupán agyonhasznált csavar egy gépezetben. Sokszor túlkvalifikáltan, egyetemi diplomával a zsebében. A szolgáltatói szféra „kényelme” semmit sem változtat ezen a státuszon. Igazi kreatív tevékenységre nincs itt igény, a hierarchia kizár minden beleszólást üzleti, szervezési ügyekbe.
Marisa elégedetlensége, szorongása jórészt abból is fakad, hogy úgy érzi, „proletarizálódott”, bezáródtak előtte a mobilitás, a kiteljesedés kapui. Egyedül lejjebb csúszhat.
Beatriz Serrano regénye egy ma meghatározó társadalmi folyamatot és annak egyéni lélektani lecsapódását teszi átélhetővé. Az alsó középosztály növekedését és perspektívátlanságát. Ez a mozgás erőteljesen érinti a fiatalokat, akik egyre kevésbé találnak képzettségüknek megfelelő munkát, kényszerűen, az elhagyatottság érzésével fogadják el a szolgáltatói „munkásosztály” pozíciót. Reményeik szerint átmenetileg, de sokuk számára nem lesz szabadulás.
Jó ideje tapasztalható, hogy Marisa elégedetlensége már társadalmi méreteket ölt. Egyelőre szervezetlenül, artikulálhatatlanul. Ám ez is elég ahhoz, hogy politikai erők érdekképviseletet ígérve rátapadjanak erre a társadalmi bázisra. A szélsőjobboldal már jól halad manipulálásában, szervezésében, Oroszországtól Nyugat-Európán át az Egyesült Államokig. A baloldal egyelőre még elemzi a helyzetet. Mert akkor most van vagy nincs munkásosztály? Milyen örökségről kell éppen lemondani?
