Az igazság verziói – Kiosztották a Velencei Filmfesztivál díjait
Giccses zárófilm és korrekt díjak – véget ért a 83. Velencei Filmfesztivál. Az Arany Oroszlánt May el-Toukhy Woman Unknown című filmje érdemelte ki. A dán-egyiptomi rendező volt a fő versenyprogram egyedüli női alkotója. A mű egy fiatal szolgálólány történetét mutatja be, aki a második világháború idején intim kapcsolatba kerül egy német katonával, kockáztatva saját jövőjét.
A film főszerepében feltűnő Mathilde Arcel kapta a fesztivál legjobb színésznőjének járó díját. Beszédében kiemelte: ez az első alkalom, hogy főszerepet vállalt egy filmben, hogy részt vett filmfesztiválon, és hogy bármilyen filmes elismerést nyert.
A legjobb színésznek járó díjat John Malkovich kapta a Wild Horse Nine című filmért, amelyben egy CIA-ügynököt alakít. A 72 éves színész online köszönte meg a díjat, mivel egy másik film forgatása miatt nem tudott jelen lenni a kiosztón.
A zsűri nagydíját Lee Chang-dong dél-koreai rendező Possible Love című alkotása nyerte, a legjobb rendezőnek járó Ezüst Oroszlánt az orosz származású Ilya Khrzhanovsky kapta a DAU-ért, aminek elkészítése két évtizedbe telt.
A zsűri különdíját a gázai konfliktust feldolgozó NAZA kapta, amelyet rekord, 25 perces vastapssal fogadtak a gálán. A filmet közösen rendezte Yuval Abraham és Rachel Szor. A fesztivál közönségdíjasa Alina Șerban I Matter című filmje lett, ő az első roma rendezőnő, aki A kategóriás filmfesztiválon mutatkozhatott be.
A nagy fesztiválok zárófilmjei mindig is zsákbamacskák. Elvégre nincsenek versenyben, egy ünnep lezárását jelentik, lehet bármi. Giovanni Veronesi Dio Ride (Isten nevet) című, 1652-ben játszódó drámájában Leopoldo da Casamacchia (Pierfrancesco Favino) egy cumbriai hegyvidéken található kolostorban élő, odaadó szerzetes. Egy beteg barátjával együtt a szomszédos Toszkánába költözik. Barátja pestisben szenved, de nem akar a lazaretbe menni. Leopoldo – aki korábban már túlélte ezt a szörnyű betegséget, ezért immunis rá – reméli, hogy megmentheti társát a szinte biztos haláltól.
Leopoldo teljesen új életet kezd Toszkánában. Kedves, alázatos és karizmatikus személyiségének köszönhetően sok barátra tesz szert. Annak ellenére, hogy írástudatlan, sajátos, személyes stílusban meséli el a bibliai történeteket. Szabadtéri prédikációi könnyedek, tele vannak humorral, sőt egy csipetnyi öniróniával is. Hatalmas tömegeket vonz magához, olyanokat, akik valószínűleg soha nem járnának misére. A helyi gróf nem túl lelkes. Úgy véli, hogy Leopoldo megközelítése démoni és hogy a hívőknek soha nem szabad „kinevetniük Istent”. Leopoldo viszont ragaszkodik ahhoz, hogy ő inkább „Istennel nevet”. Ellenben a grófnő úgy gondolja, hogy Leopoldo tiszta és kedves, és hogy megbüntetése egyenértékű lenne azzal, mintha „egy gyermeket büntetnének”.
A Szentszék úgy gondolja, nincs itt az ideje a reformoknak, a másként gondolkodókat az inkvizíció elé kell állítani, ahol valószínűleg megkínozzák és meggyilkolják őket. Így a római pápa Maculani bíborost (Silvio Orlando) küldi, hogy felügyelje a perét. Leopoldo szerencséjére a követ kedves és erkölcsös ember. Megtalálja a jót Leopoldóban. A helyi harag azonban olyan heves, hogy kétségei vannak afelől, tehet-e bármit annak érdekében, hogy elkerülje a halálos ítéletet. Érkezésekor nyersen megjegyzi: „Mit tehetnék itt, ha már eldöntötték, hogy bűnös?”
Esztétikai szempontból az Isten nevet dagályos giccs. A jelmezek, a tökéletesen ragyogó kültéri díszletek és a sárgán megvilágított belső terek rendkívül sterilen hatnak. A rendezés és az élénk színek egy Jehova tanúi szórólap minőségét és világát idézik. A zenei jelenetek különösen kínosak, mintha szappanreklámból lennének kivágva. A smink túlzó, legyen például szó a grófnő ajkán lévő izzó rúzsról. Mindemellett túlságosan konvencionális és didaktikus alkotás az Isten nevet, amely kiáll a személyes hit általi bűnbocsánat és az erős dogmák és rendszerellenes hangvétel mellett, de a jó szándék nem elég a katarzishoz. A történet végül Ferenc pápa egyik idézetével zárul, amely a nevetéshez való jogunkról szól.
