Fütty helyett csend – a himnuszokról és a magyar szurkolókról
Képzeljük el: több tízezer ember egy stadionban, zászlók, nemzeti színek, Himnusz, büszkeség. És amikor megszólal az ellenfél himnusza, a fekete pólós kemény mag úgy érzi, végre itt az alkalom megmutatni, milyen rettentően kemény. Kórusban fütyüli ki az ellenfél nemzeti himnuszát. Egy olyan országét, amelyet évek óta háborúban támad Oroszország.
Sajnos ez nem a szabadon szárnyaló képzelet szüleménye. Másfél hete megtörtént Budapesten, a magyar–ukrán meccsen. A hétfőn, a szlovákiai Nagyszombatban rendezett visszavágón szerencsére már nem volt általános a füttyögés. Az ukrán himnusz alatt a kemény mag jobbára szurkolt és hangoskodott, de a magyar himnusz alatt is felhangzott a fütty.
Nyilván abszurd, hogy két (illetve ebben az esetben három) szomszédos ország így viszonyul egymáshoz, de a történelmi traumák kibeszéletlensége és megoldatlansága mindhárom oldalról fűti egyesek indulatát. Lehet gyűlölni az ellenfél játékát, ki lehet fütyülni a játékvezetőt, szidni a csatárt, és lehet akár pokoli hangulatot is teremteni.
De a himnusz más kategória.
Az már nem a középcsatárnak, nem a szövetségi kapitánynak és nem az ellenfél szurkolójának szól, hanem egy egész közösség nemzeti jelképének. Ha pedig valaki ezt az indulatot egy háborúban álló ország ellen irányítja, az különösen nehezen írható le szurkolásként. A „nemzeti érzelműek” egy másik nemzetet aláztak. A fekete pólós hadtest saját meggyőződése szerint most épp a hazát védte: csak az nem teljesen világos, kitől. Az ukrán válogatott nem támadta meg Magyarországot, legfeljebb a magyar kaput. A Puskásba érkező ukrán futballisták nem tankokkal jöttek Budapestre, hanem futballcipőben. A himnuszuk pedig nem hadüzenet volt, hanem a nemzeti jelképük.
Nem kell Ukrajnát szeretni, és politikailag sem kell feltétlenül mellé állni. A háború ettől még valóság, és az agresszió, valamint az agresszió elszenvedése között égbekiáltó a különbség.
El kellene végre dönteni, mit értünk magyar büszkeség alatt: azt, hogy hangosabban fütyülünk mindenkinél? Vagy azt, hogy van elég tartásunk, és egy megtámadott ország himnuszát képesek vagyunk végighallgatni? A két válogatott játékosai a meccs végén összeálltak egy közös fotóra. Egymás mellett, egymás vállát fogva üzentek valamit, amit a lelátón talán nem mindenki értett meg: a keménység nem ott kezdődik, hogy ki tud hangosabban fütyülni ki egy himnuszt. Hanem ott, hogy ki tud csendben maradni akkor, amikor nagyon kell.
