A bárányok hallgatnak?
Nem az amerikai film címére gondolok – abban nem szerepel kérdőjel. Most viszont nagyon is kérdéses, valóban ártatlan bárányok-e azok a gyanúsítottak vagy gyanúsítás előtt állók, akiknek egy része lapít, hallgat.
Ők azok, akik csakis a nemzet üdvét tartották szem előtt. Közérdekből gazdagodtak zsírosra, de hát mit tehettek volna, ha egyszer az országnak új, nemzeti tőkésosztályra volt szüksége. Kisorsolni mégsem lehetett, ki legyen a szerencsétlen, az idő pedig sürgetett.
Hát feláldozták magukat. Leginkább Orbán környezetéből hallották meg a haza sürgető fohászát, rokonok, barátok, kormánytagok, gyerekkori cimborák.
Annyiban joggal emlegetem Anthony Hopkins híres filmjét, hogy annak is egy okos kannibál bűnöző a hőse. Ezek a mieink az országot kannibalizálták. Bekebelezték az értékeinkből, anyagiakból és szellemiekből, reményeinkből, jövőnkből, amit csak bírtak. De attól még az ártatlan bárány pózát öltik fel.
Most egy ország figyeli, szabadlábon vannak-e. Mintha el is kezdődött volna valami a még zavarodottnak látszó, vezető nélküli ügyészségen. Hivatalosan is meggyanúsították némelyiküket, ha nem is feltétlenül azt és azért, akire gondoltunk.
A reakciók különbözőek. Akiknek a legtöbb eszük van, azok kussolnak. Nevezzük őket a filmcím nyomán „hallgató bárányoknak”. Ártatlan bárányok ők, de nem áldozatiak. Tiborcz, Rogán, e tekintetben Szijjártó is csendben van. Nem bolondok kidugni a fejüket a fűből, a népharagot még jobban magukra vonni. De közben távolról sem tétlenek. Jönnek a hírek zavaros eladásokról-vásárlásokról, tulajdon-átcsoportosításokról. Most kezdődtek, amikor felállt a Vagyonvédelmi és Visszaszerzési Hivatal.
Az érintettek úgy látják: ha remélték is, különalkura, egyéni menekülő útvonalakra nincs igazi esélyük. Nekik nincs módjuk vádalkut kötni. Ők vannak szinte legfelül, nincs kit feladniuk, nincs kire mutogatniuk, legfeljebb magára Orbánra. Megpróbálják tehát elfedni, eldugni, követhetetlenné tenni vagyonuk egy részét. Leginkább a többségi tulajdont szüntetik meg némi csereberével egy-egy vállalatuknál.
A másik típus a viszontvádló. Orbán maga is ezt teszi. Rémuralom van, itt az önkény, ezek itt újkomcsik vagy inkább rákosisták. Az új ÁVÓ, koncepciós pereket csinálnak, becsukják az ártatlanokat, akik kivétel nélkül politikai foglyok. Mártírrá válik az is, akitől már a régi kormány is igyekezett annak idején elsasszézni, mert túl büdössé vált körülötte a levegő. Végül is mi mást mondhatnának? Történetükön több ponton tátongó lyukak vannak, de nincs jobb. Ezért kellett lecserélni a fél frakciót olyanokra, akik bármit és annak az ellenkezőjét is hajlandóak mondani.
Vannak aztán a készségesek, a majdnem vallomást tevők. Ők a „váltságdíjajánlók”. Balásy kezdte, aki könnyek között ajánlotta fel cégeit az államnak. Mások gyorsan visszaadták a felvett állami kölcsönt, támogatást, jelezvén: ők is tudják, hogy nem járt volna nekik. Csöpögnek a jóindulattól, a segítőkészségtől. A Duna Aszfalt a visszafizetésről szóló nyilatkozatában kiemeli, milyen fontos nekik „Magyarország üzleti hitelessége és jó hírneve”.
Kedvencem mégiscsak Mészáros Lőrinc, a „megsebzett jótevő” típusa. Ő és társai tovább építenék a „nemzeti tőkés” mítoszát. A nemzeti tőkését, aki több tízezer embernek ad munkát, és az így-úgy szerzett közpénz, lezsírozott állami megbízás, koncesszió jövedelmének egy törtrészéből még jótékonykodik is. A Mészárosnál nyilván jobb benyomást keltő szép feleség is megszólal. Panaszkodik a szörnyű emberi irigységre. Nem érti. Pedig Zara szoknyája is van, mondja, nemcsak Gucci retikülje.
Az ártatlanság vélelme, majd ha a bíróság ítél. Helyes. Fontos elv. De nem a szemtanútól várjuk el, hogy tűzön-vízen át a tettes ártatlanságát vélelmezze. Mi pedig szemtanúk vagyunk. Minden az orrunk előtt történt. Egy ország a szemtanú. És igazságos ítéletre vár.
