A dolgozók kizsigerelése – Dokumentumszínház a gyári futószalag pokláról
A Drive egy különleges dokumentumszínházi előadás, amelyben bepillantást nyerhetünk a kapitalizmust megtestesítő autógyár életébe. Az előadás kezdetén a színpad jobb oldalán már ott ülnek a szereplők, majd egyenként a színpad közepére ülnek velünk szemben. Beható tekintettel pásztázzák végig a nézőteret, és némán, mégis kitárulkozóan tartják magukon a figyelmünket.
Eredetileg tavasszal, a Jurányi Házban mutatták be a Füge Produkció, a SzínMűHely Produkció és a Staféta Drive című közös előadását, amely a Jurányiban változatlanul repertoáron van. Két civil szereplő látható benne: Lantos Viktória Zsanett, az autógyári futószalagmunkás, és Németh Sándor, az ugyancsak autógyári, lemondott szakszervezeti elnök, aki már dermesztően sok szívinfarktuson esett át. Mellettük Nagy Zsolt, az Örkény Színház színésze játszik.
A dokumentumszínházi előadás felidézi a győri Audi-gyár 2019-es hatnapos, béremelésért folytatott sikeres sztrájkját, amelyről filmfelvételeket is vetítenek. A nézők a székük alatt elhelyezett papírzászlók lengetésével azt is imitálhatják, hogy ott vannak a gyár előtti demonstráción.
Az előadás leginkább három ember személyes történetén keresztül vizsgálja, hogyan zsigerelik ki a dolgozókat, akikből csak annyi az érdekes, amennyi haszon kitermelhető belőlük. Viktória futószalagmunkásként nap mint nap ugyanazt az egyetlen munkafolyamatot végzi, ami összpontosítást igényel, de gondolkodást és alkotótevékenységet nem. Egyik perc, óra, nap olyan, mint a másik, hibázni nem lehet. Alacsony sorból jön, kis tanyasi házban él, amit igyekszik karbantartani, és amatőr festőként próbálja a lelkét egyensúlyban tartani.
Sándor barázdált, megviselt arcán ott van a szenvedéstörténete, amelyet nyersen őszinte szavakkal mesél el. Őrlődése a munkaadók és a gyár dolgozói között lúdbőröztető: az ütközőponton állva szinte lehetetlen megfelelni mindkét fél elvárásainak, ami folyamatos lelkiismeret-furdaláshoz vezet. Az előadásban megkérdezi, hányan szakszervezeti tagok a nézőtéren – csak néhány kéz emelkedik a magasba. Bár egészsége alaposan kárát látta a munkájának, győzköd bennünket, hogy a szakszervezeti tagság fölöttébb fontos lenne. Mesél arról is, hogyan próbálta a néhány perces, riasztóan rövid pihenőidőkben rávenni a dolgozókat a belépésre. Az ebédszünet is csak kapkodós evést tesz lehetővé, regenerálódásra érdemben nincs mód.
A termelni kell, hajtani kell, üzemelni kell – a gyár és a tulajdonosok érdekei mindenekelőtt. A végterméknek hibátlannak kell lennie, ezért mindenki csupán egy kis alkatrész a nagy egészben, begyakorlottan ismétli a mozdulatait végkimerülésig. Viktória ezt szemléletesen meg is mutatja. A pokoli monotonitás gyilkolja a személyiséget, ezt szeretni lehetetlen, ezért mondja, hogy nem bánná, ha gépesítenék ezt a munkafolyamatot is.
Zsolt ellátogat Viktóriához, őt festi, és közben ő is meséli a történetét: a színészek munkája, bár sokak számára irigylésre méltónak tűnik, gyakran szintén idegroncsoló, sokszor látástól vakulásig tart, és van benne olyan napi fárasztó rutin, ami személyiségromboló.
Három sors napjainkból, három megrendítően őszinte megnyilvánulás. Mintha spontánul beszélnének nekünk, de Kelemen Kristóf, Török Tímea és Teresa Lucia Rosenkrantz koncepciója szerint megformált, mégis az élőbeszédhez abszolút közeli, betanult szöveget mondanak. Emiatt a civilek is valamennyire alakítanak, és így adják saját magukat.
A három önvallomás több helyütt megrendítő, de iróniával, akár maró humorral átszőtt. Szembesít bennünket a mi sorsunkkal is, segíti a tisztánlátást és a magunkba nézést.
