Lemossuk a gyalázatot?
Az elmúlt tizenöt év magyar külpolitikája mély nyomokat hagyott az ország nemzetközi megítélésén. Az idegen nyelveken tájékozódó közvélemény számára nyilvánvaló, hogy a rendszerváltás után kivívott rokonszenv és az 1956-os forradalom után javult megítélés mára jelentősen megkopott. A Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő magyar értelmiség tehetetlenül figyelte, ahogy a jogtiprások, a mindent elárasztó korrupció és az önként vállalt orosz függőség olyan folyamatot indított el, amelynek látható vége az Európai Unió elhagyása vagy abból való kiszorulás lett volna.
A magyar külpolitika irányváltása nemzetközi szinten is érzékelhető volt. A „Brüsszelből” hazahozott eurómilliárdok a szavaknál ékesebben igazolták az irányváltás helyességét, és az európai, valamint a távolabbi nagyhatalmak egyaránt üdvözölték a változást. A külpolitika sikerét vagy kudarcát több tényezőre vezetik vissza. Az egyik a diplomácia mögött álló ország hitelessége – ezért süllyed Trump Amerikája sohasem tapasztalt mélységekbe, és ezért képtelen Oroszország stabil hídfőt kiépíteni a harmadik világban. A másik tényező a diplomáciát irányító miniszterek minősége. Jeszenszky Géza, Kovács László, Martonyi János és Balázs Péter egyaránt sikeresen teljesítették megbízásukat, és közülük egyikük sem volt karrierdiplomata – véleményem szerint éppen ennek köszönhették sikerüket. Szijjártó Péter ugyan egyetemi papírral igazolhatja, hogy külpolitikát is tanult, de a miniszterelnök bizalmát inkább futballistaként gyümölcsöztette, és az orosz külügyminiszter bizalmát is elnyerte: a Barátságért érdemrenddel tüntették ki. Esetében válasz nélkül marad a kérdés: melyik hont védelmezte?
A diplomaták tevékenységéről kevés ismeret terjeng, mivel a diplomácia előnye éppen a diszkréció – a nagyközönség általában csak a sikerekről értesülhet. Az orbáni diplomácia alapelve ezzel épp ellenkezőleg az önsajnálat és a fogadó ország elleni panaszkodás volt. Ha egy miniszterelnök saját hazáját az oroszlánnal együttműködő egérhez hasonlítja, misszióvezetőit pedig arra utasítja, hogy a sajtóban panaszkodjanak a fogadó kormányra, ugyanakkor kéretlen és felesleges segélyprogramokat ajánljanak magyar szempontból jelentéktelen országoknak, azzal nem fényezi országképünket. A diplomaták feladata, hogy a kormányok mellett politikai pártokkal, tudósokkal, művészekkel és más véleményvezérekkel gyümölcsöző kapcsolatot alakítsanak ki. Ami a pártokat illeti, nem szerencsés ezeket ideológiai alapon választani, már csak azért sem, mert az orbánista szélsőségre Európában kevés a vevő, s máshol sem biztos a haszon.
A külügyminiszter nem köteles és nem is szokta nyilvánosságra hozni a visszahívások okait. A mostani, harminc egynéhány nagykövet hazarendelése valószínűleg a Szijjártó-korszakban többször is végrehajtott politikai tisztogatás eredménye. A politikai kinevezés máshol sem ismeretlen – például Trump a lányának az apósát küldte Párizsba –, de még ilyen kivételes esetben sem szokás a minimális követelményekből, a nyelvtudásból, a szak- és helyzetismeretből engedni.
Orbán Anita személyét azzal támadták, hogy az elmúlt tizenöt év során utazó nagyköveti megbízást vállalt, mintha külügyminiszter csak az lehetne, akinek nincs se tapasztalata, se jó hírű egyetemen szerzett diplomája. A gyalázat lemosása, az öröklött csődtömeg kezelése embert próbáló feladat, a gyökeresen megváltozott külpolitika hiteles képviselete ugyancsak. A kormányváltás után közzétett szándéknyilatkozat a jelek szerint megvalósul.
A maradéktalan jelzőt azért nem illik az előző mondatba, mert két ügy kezelése nem tűnik megnyugtatónak. Az első Ukrajna: a kormány álláspontját, a kárpátaljai magyar kisebbség nyelvhasználati jogainak számonkérését helyesnek tartom, de a diszkrét diplomácia valószínűleg többet használt volna, mint a nyilvános, harciasnak felfogható fellépés. Az ukrán fél ugyanis pozitív választ adott a magyar követelésre – inkább a megvalósítás késik. A második a migránsok fogadását taglaló magyar álláspont kritikája, amelyet pontosabb, meggyőzőbb magyarázattal el lehetett volna kerülni.
A láthatáron két új probléma, amely a magyar diplomácia változásának próbatétele lehet. Az egyik az EU bővítésének szándéka Ukrajnán kívül három szovjet utódállammal: Moldovával, Grúziával és esetleg Örményországgal. Ez különleges erőfeszítést nem kíván tőlünk, de érdekünk, hogy a tagállamok többségével tartsunk, és ne keressünk indokolatlan hetykeséggel külön utat. A másik az Európai Unió és Trump Amerikája közötti kapcsolat alakulása, amely bizonytalan, kedvezőtlen fejleményekre is számíthatunk. Bármi történjen, ne ringassuk magunkat a kivételes „barátság” illúziójába. Merjünk magunk lenni, hagyjuk másokra az állatkerti hasonlatokat. Se ordító egér, se önhitt oroszlán – száz százalék Homo sapiens.
