UTÓPIA-E A KÖZÖS BIZTONSÁGI TÉR?
A világpolitikai rend nem alakul automatikusan; a politikai vezetők felelőssége óriási abban, hogy a társadalmak békében éljenek-e, vagy erőszakos konfliktusok sújtsák őket. Kérdés, hogy a politikai elit mikor ismeri fel, hogy ideje lenne elfordulni az erőszakra épülő döntéshozataltól, és mikor kezdik el a fegyverkezés kontrollálásához szükséges körülmények megteremtését. A fegyvergyártók és kereskedők profitálása nem tarthatja fenn a közbiztonságot, miközben a társadalmak mindennapi polgárai viselik a költségeket.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a haza védelme ne lenne fontos, hiszen az egy alapvető nemzeti prioritás. Azonban a hosszú távú biztonság igazi záloga nem a fegyverkezés fokozása, hanem a gazdasági stabilitás és az országok közötti együttműködés kiépítése.
Jelenleg a militarista gondolkodás és a nagyhatalmak hatalmi játszmái dominálnak. A cél nem az együttműködés, hanem a másik fél legyőzése vagy legalább tartós gyengítése. A katonai erőviszonyok kijátszása legfeljebb a felek közötti ellenségeskedés fenntartására alkalmas, a valódi diplomáciai megoldások, amelyek a békét céloznák, alig jelennek meg a színpadon.
Amennyiben a jelenlegi tendenciák folytatódnak, új érdekekért kialakuló vasfüggöny leselkedik ránk, amely a fegyverkezési verseny fokozódását vonja magával. Ahelyett, hogy a biztonság növekedésére számíthatnánk, egy globális katonai konfliktus kockázata nő meg, amely szélsőséges esetben az emberi civilizáció pusztulásához is vezethet.
Ráadásul bölcsebb lenne, ha a politikai vezetők a fegyveres konfliktusok logikája helyett egy olyan ambiciózus biztonsági térség létrehozására fektetnék energiájukat, amelyben minden ország biztonságban érezheti magát, elkerülve a szomszédos államok agresszióját. Olyan mechanizmusokat kellene kialakítani, amelyek megelőzik a fegyveres erőszakot.
Történelmileg is létezik példa egy ilyen modellre: az Európai Unió. Az EU alapja két, hosszú ideig ellenséges nemzet, a német és a francia megbékélés volt, amikor 1951-ben együttműködést alakítottak ki a Szén- és Acélközösségen keresztül. Az azóta eltelt időben a gazdasági szövetség személyisége a külpolitika és a védelem irányába is kiterjedt, s mára már huszonhét tagúra bővült. Az ilyen közös biztonsági zónában a kisebb országok is nagyobb biztonságban érzik magukat, mint az erőforrások és érdekek világában, ahol a nagyhatalmak saját szeszélyeik szerint döntenek a kisebbek sorsáról.
Ezek az érdekek alapján a kirekesztő logika helyett, a közös biztonsági zóna koncepciója sokkal inkább befogadó, ami segíthetne előmozdítani a békét. Kérdéses, hogy nem lenne-e célszerűbb a befogadó közegbe belesimulva működni, mint a kirekesztett állapotban garázdálkodó ellenségeskedésben vergődni?
A jelenlegi körülmények között tévhit lenne azt hinni, hogy a kockázatok akár részleges békediktátumok vagy tűzszünetek útján megszűnnek Oroszország és Ukrajna között. Az erősek közötti alku csak felszíni megoldásokat nyújtana, míg a mélyben továbbra is ott fognak parázslani az ellentétek, újabb konfliktusok kirobbanásához vezetve.
A tárgyalások jelenlegi helyzete láthatóan zsákutcába jutott. Ilyen esetekben érdemes Dwight Eisenhower stratégiáját figyelembe venni: ha a tárgyalások megakadtak, tágítsd ki a mozgásteret! Ezzel a megközelítéssel a felek közötti viták túllépnek a korlátozott erőforrások hajszolásán, új értékek megteremtésére összpontosítva.
Ez az új érték egy befogadó, átfogó biztonsági rendszer formájában jelenhetne meg, amely a tagállamok szervességét és a megnemtámadási garanciákat tükrözi. Ebben a szélesebb keretben lehetőséget kapnánk arra, hogy megoldásokat találjunk az orosz revizionizmus, imperializmus, a NATO terjeszkedése, valamint a szuverenitás és területi integritás kérdéseire. A jelenlegi feltételek mellett a viták meddőnek tűnnek, miközben a politikai vezetők közötti megállapodás óriási arcvesztést és hatalomvesztést von magával, ezáltal megnehezítve a béke megteremtését.
Ha a folyamat elindítása a legmagasabb szinten irreális, akkor azt szakértői szintre kell helyezni. A diplomáciához szükséges szakértelem, amelyet az utóbbi időben sajnálatosan sokszor figyelmen kívül hagytak. Bővebb téma, mint például a háború utáni rend megteremtése, egy pán-európai biztonsági struktúra vagy szövetségi rendszer létrehozása potenciálisan sikeres lehet. A kormányzati mandátumoktól független párbeszéd a legfontosabb módszer ebben a folyamatban.
Ez a megközelítés lehetővé tenné, hogy a résztvevők figyelmesen meghallgathassák a „másik” aggodalmait és aggályait, közös ajánlásokat fogalmazva meg. Ezek az ajánlások alapot adhatnának a kormányok által felhatalmazott szakértői tárgyalásokhoz, amelyek elvezetnének a legmagasabb szintű megállapodásokhoz.
A tudósok közössége a legalkalmasabb erre a feladatra, hiszen a problémák politikától mentes felfejtése a kutatás természetes modellje. A folyamat elindítása során nem szabad semmilyen előfeltételt állítani, mert az a párbeszéd halálához vezetne. A fórum legyen befogadó, nemzetközi szakértőkből álljon, ezáltal segíthet megőrizni a tárgyilagosságot és a szélesebb perspektívákat, beleértve akár egy eurázsiai dimenziót is.
Ha a ruszk és ukrán kormány delegálása jelenleg nem megvalósítható, a kormányoktól független, külföldön dolgozó akadémikusokat kellene meghívni. Az ő részvételük demonstrálhatná, hogy a párbeszéd háborús körülmények között is lehetséges.
Bár a bizalom megteremtése az „agresszor” és az „áldozat” között eleinte lehetetlennek tűnhet, fontos tudni, hogy a párbeszéd hidakat épít a falak helyett.
A folyamatot támogató, magas szintű nyilatkozatok is elősegíthetnék. Az európai vezetők, köztük a francia és finn elnök, valamint az olasz kormányfő, már felvetették a párbeszéd fontosságát. Egy közös felhívás komoly súlyt adna az ügynek, pozitív választ válthatna ki az orosz fél részéről, hiszen Putyin újévi köszöntője, valamint Lavrov külügyminiszter több nyilatkozata is utalt a párbeszéd szükségességére.
De mikor lenne ennek a megvalósítása? Számos szakértő a béke elérését évtizedekre vetíti előre, míg mások a felek kimerülésére vagy vezetőváltásokra várnak. De valóban érdemes éveket várnunk, miközben a konfrontáció romboló hatása regnál? Nem lenne célszerűbb a közös biztonságról szóló diskurzust akár már „holnap” megkezdeni?
Európa 1975-ben, a Helsinki folyamat során már képes volt arra, hogy a hidegháború közepén közös biztonsági nyelvet keressen és párbeszédet folytasson. A kérdés most nem az, hogy szükség van-e egy új európai biztonsági párbeszédre, hanem az, hogy lesz-e politikai bátorság annak megkezdésére.
Az új magyar kormány előtt történelmi lehetőség áll, hogy nemzetközi bizalmi tőkéjét használva csatlakozzon a békés párbeszédet keresőkhez, és támogassa egy közös, biztonságos jövő kialakítását.
