Vonatkésés Pesten: ausztrál és amerikai turisták társaságában
Budapest és Bécs között rendszeresen közlekedem vonattal, mivel nincs autónk. Az utazás kényelmes, lehet olvasni és pihenni, a vonatkerekek kattogása hipnotikus erővel bír. Általában egy cseh magántulajdonú közlekedési vállalat szerelvényeivel utazom, amelynek árképzése a fapados repülőjáratokéhoz hasonló, és alapvetően megbízható. Ha azonban késik, akkor nagyon késik, mert a járatok egymásra épülnek.
A minap például tíz óra helyett délután négyre értem Pestre. A fél nyolckor induló járatra előbb öt-, majd tízpercenként írták ki az újabb érkezési időpontokat. Nyolckor egy nagy ugrás következett: kilencre várták a vonatot, amit szinte megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, mert végre őszinte közlésnek tűnt. Elmentem a mosdóba, majd amikor visszatértem, láttam, hogy a vonat fél kilenckor indul. Esélyem sem volt elérni. Gyorsan vettem egy jegyet a következő járatra, amelyre nem sokkal később nyolcvanperces késést jeleztek.
Időközben mellém szegődött egy idős ausztrál hölgy Melbourne-ből, aki szintén lemaradt a reggeli járatról. Megkért, hogy tartozhasson mellém, mert nem szeretné még egyszer elszalasztani az indulást. Nemsokára egy New York-i házaspár is csatlakozott, és azon vettem észre magam, hogy kérésükre különféle pesti célpontokat javaslok megtekintésre. Végül a Halászbástyát és a Széchenyi fürdőt említettem, bár nem voltam büszke magamra.
Gyerekkoromban nekünk a vonat volt a repülő. Indulását izgatott készülődés előzte meg, és a szuszogó, fémszagú, nyáron meleg, télen hideg szerelvény hozta közelebb a legizgalmasabb helyszíneket, főként Kolozsvárt. Akkor kisebb és szűkebb volt a világ, a vonatkupéban óvatosan lehetett beszélgetni arról, ami körülöttünk folyik. New York és Ausztrália ott volt ugyan a térképen, de hallgatólagos megállapodás volt, hogy az egy egészen más bolygó.
Szerettem volna ezt elmesélni ideiglenes útitársaimnak, de nem találtam hozzá megfelelő szavakat, amelyek áttörhették volna a felszínes csevegés burkát. Nekik a vonat csak egy eszköz, nem álom vagy nosztalgia. Irigylem őket ezért a földhözragadtságért, amit akár szabadságnak is nevezhetnénk. Hogy leplezzem ezt, a bosszantó apróságokra tereltem a szót. Az ausztrál nő cipőjének egyszer kitört a sarka, amikor Sydney-be akart repülni, és spárgával kötözte össze a mosdóban. A New York-i férfit a Mekiben öntötték le kávéval, és addig tisztogatták, amíg lekésték a csatlakozást. Azóta nem isznak kávét utazás előtt.
Úgy éreztem magam, mint a régi viccben: egy magyar, egy ausztrál és egy amerikai megy a sivatagban. Ez az érzés akkor sem szűnt meg, amikor elbúcsúztunk és felszálltunk a vonatra. Mindenki a maga buborékjában robog tovább. Az ablaküveghez szorítom a fejem, és hagyom, hogy vigyen tovább a vonat az én egyszemélyes bolygómra, ahol nincs távolság és nincs idő, csak apró semmiségek.