A Művészet Ára: A Színház Próbafolyamatainak Sötét Oldala
A színház világában egy alapvető szabály, hogy a próbák során történtek nem tartoznak a nézőre. Az előadások során bemutatott produktum, amely a nézők figyelméért verseng, a színház művészeinek alázatos munkáján alapul. Az emberek, akik jegyet váltanak, nem érdeklik az előadás mögötti nehézségek – a szöveg elsajátításának bonyodalmai, a koncepció létrehozásának küzdelmei, vagy az egyes színészek közötti összhang keresésének frusztrációi. A színházaknál a figyelem a végső teljesítményre összpontosul. De vajon valóban elrejthet egy ragyogó előadás mindent, ami a próbafolyamat során zajlott, minden fájdalmas sérülést és megalázást, amit a színészek szenvedtek el? Kérdéses, hogy ez mennyire elhomályosítja az emberi méltóságot és a színház iránti tiszteletet.
Azok, akik ilyen körülmények közt dolgoznak, talán elkerülhetetlenül súlyos következményekkel kell szembenézniük, amelyeket a csodálatos előadás nem tud eltüntetni. Emlékezetes példája ennek Damien Chazelle filmje, a Whiplash, ahol a zenei tehetség felfedezése szinte már szadista módszereken alapul. A rendező, J. K. Simmons karaktere a végletekig hajszolja tanítványát, akivel sokáig elhiteti, hogy a zsenialitás eléréséhez fájdalmas lemondások és megalázó tapasztalatok révén vezet az út. A film befejeztével a történések azt sugallják, hogy a megszégyenítés és manipuláció végső soron igazolja a művész célját, amit egyértelműen elvetek. A hősies zsenik születésének háttérben valójában a többség tragikus sorsú figyelembe se vételét látjuk, ahol az egyének nem csupán a siker elérését, hanem egész életük tönkretételét szenvedik el.
Míg Alföldi Róbert és Eszenyi Enikő nem hasonlíthatók a Whiplash rendezői karakteréhez, a párhuzam mégis gondolkodásra késztet. Alföldi korábban úgy nyilatkozott, hogy nem lépte át a határt, és ha úgy tűnt, hogy mégis, akkor bocsánatot kért. Molnár Áron azonban e szavakat megkérdőjelezi, rámutatva arra, hogy a határ átlépése maradandó sebeket ejtett, nemcsak rajta, hanem más színészek életében is, amelyeket bocsánatkérések sem orvosolhatnak.
A szakmai beszélgetések során felvetődött: az ilyen helyzetek kezelésére létre kellene hozni egy közös etikai bizottságot, amely foglalkozna a problémákkal, mivel különben ezek csak nyilvános pletykákká süllyednek. Verebes István szavai pontosan tükrözik a helyzet súlyosságát. A szakma belső önérvényesítése lehet egy lehetséges válasz a szakszerűtlenségekkel, megalázásokkal és manipulációkkal szemben, amelyeken a színház falain belül át kell lépni. Azok, akik a terület elismert alakjai, de képtelenek elszakadni a régi, destruktív módszerektől, talán ki kellene zárni a színház világából, amíg nem képesek megérteni, hogy a művészet nem egyesek szenvedései árán érhető el.
Az áldozatok számára a nyilvánosság lehet az egyetlen menedék. A „csámcsogás” révén hívjuk fel a figyelmet és szerezzük meg az elégtételt a megalázottak számára. Érdekes módon Eszenyi rendezése végleg eltűnt a debreceni színház repertoárjából, ami tükrözi a kultúra és közösség hatását, a cselekmények visszhangját az emberek visszajelzésében.
A Whiplash filmbeli tehetség felnövekedésének drámája nem is tükrözheti azt, ahogyan egy igazi, támogató és tiszteletteljes környezet formálhatna tehetségeket. Az igazi művészet nem csak a látványos teljesítményben rejlik, hanem abban is, hogyan érhetjük el a zsenialitást anélkül, hogy mások áldozatává váljunk.
