Bethlen Gábor és Orbán Viktor: Két különböző kor párhuzamai
Fergeteges viták és eszmecserék közepette érkezett hozzám egy levele, amelyben a történettudomány iránt elkötelezett ismerősöm Bethlen Gábor és Orbán Viktor külpolitikáját veti össze. Az érvelése az volt, hogy Orbán tevékenysége emlékeztet Bethlen zseniális lavírozására Kelet és Nyugat között, amikor a két régió közötti politikai egyensúlyt próbálta kialakítani. A történész társadalom többsége azonban hajlamos arra, hogy elutasítsa az ilyen hasonlatokat, mondván, hogy a történelmi helyzetek sosem teljesen analógok, bármennyire is tűnnek annak egyes aspektusaikban. Megjegyzem, hogy a történelmi párhuzamok vizsgálata mindazonáltal nem felesleges, hiszen a múlt és a jelen közötti kapcsolatok feltérképezése az intelligencia közműveltségének egyik alappillére.
Ugyanakkor én úgy vélem, hogy a Bethlen Gábort és Orbán Viktort párhuzamba állító analógia lényege hamis. Bethlen a XVI.-XVII. század fordulóján politizálva már egy kész török birodalom árnyékában működött, amely évtizedekkel korábban birtokba vette Buda fontos városát, valamint a Dél-Dunántúl és az Alföld jelentős területeit. Abban az időszakban sokan még bizakodtak, hogy a Habsburgok képesek lehetnek visszaszorítani a törököt, ám a Protestáns és Katolikus Ligák létrejötte 1608-ban már nyilvánvalóvá tette, hogy az európai hatalmak hagyományos ellentétei sokkal inkább ideológiai keretet kapnak a katolikus-protestáns rivalizálásban.
Bár a vallási feszültségek kulcsfontosságú területekhez vezettek, az ellentétek valódi forrásai más dimenziókban keresendők. Legtöbbször nem a vallás határozta meg a választott szövetségeket, hiszen a katolikus Franciaország gyakran támogatta a Protestáns Ligát, míg a Katolikus Liga nem nézett el a katolikus Habsburgok háttérbe szorulásának. Ha a vallás dominálta volna a politikai színteret, akkor a terjeszkedő iszlám nagyhatalom, valamint a Moszkvaszékhelyű ortodoxia sokkal jelentősebb fenyegetést jelentett volna a nyugati kereszténység számára.
Bethlen Gábor felismerte a bonyolult európai helyzetet, és rájött, hogy 1. a Habsburgok nem elegendőek a törökök kiűzésére, 2. még ha elég erősek is lennének, Nagy Európa nyugati frontján elfoglaltak lennének, 3. Franciaország pragmatikus érdekei miatt hajlandó lehet a törökökkel együttműködni. E körülmények között Bethlen a törökökkel való politizálást határozta meg, hogy fenntartsa Erdély nemzetközi státuszát, így elkerülve a teljes keleti befolyást, akár elvtelen politikai eszközökkel is.
Képzeljük el a huszadik század politikai táját, és párosítsuk össze Bethlen álláspontját a hidegháborús magyar kommunista vezetőkkel, mint Aczél György vagy Nyers Rezső. Mindketten, miközben oroszbarátok nem lehettek, valójában hasonló helyzetnek voltak részei, mint Bethlen az Oszmán Birodalom idejében. Az iszlám azt állította, hogy önmaga a zsidó-keresztény vallás örököse, azonban a törökök érdekeik védelmében nem a legradikálisabb csoportok filozófiáját követték. Ezzel párhuzamosan, a szovjet kommunizmus is magát a Nyugat örököseként definiálta, de tevékenységei egy sajátos érdekszfera köré épültek.
Ugyanakkor a Nyugat, bár hasonló mértékben megosztott volt, mint a XVII. században, senkinek sem volt érdekében támogatni a kelet-európai függetlenségi törekvéseket. A Nyugat belső békét kötött, minimalizálva a nagyhatalmi ellentéteket, így a nyolcvanas évek végére már kiszorította az oroszokat a közép-európai régióból.
A jelenlegi magyar külpolitika nem több, mint egy elavult taktikázás, amely a török birodalom gyengülésének következtében 1820-as évekbeli irányvonalra emlékeztet. A magyar politikai vezetés figyelmen kívül hagyja a történelmi tanulságokat Magyarország és Európa felszabadítását célzó irányzatokból, ahogyan az akkori görög szabadságharc is példa volt arra, hogy a kisebb népek milyen hősies ellenállásra képesek.
Ma Orbán hasonlít a múlt oroszbarát politikusaira, mint Metternich, annyira, hogy képes a nemzetközi politikai realitások figyelmen kívül hagyására. Nem elemzi a nagy európai folyamatokat, hanem megkérdőjelezi az Oroszország és Európa közötti új egyensúlyt. Olyan irányban próbálja befolyásolni Magyarország helyzetét, amely egyre távolabb viszi az európai szövetségesektől, így emelkedik a kockázata annak, hogy Orbán a nemzetközi közélet szemében elveszíti vonzerejét, ahogy a történelmi előzményei is mutatják.
