Nem vak ez a ló, csak gyáva
Létezik egy jelenség, amelyet a modern információs társadalmak sajátos paradoxonaként lehet leírni: egy közösség, amely külön-külön tehetséges és művelt emberekből áll, egy alapvető probléma esetén mégis gyermeki szinten képes döntést hozni. A jelenség lényege, hogy az egyének számára egzisztenciálisan kifizetődőbb tudomást sem venni a közös gondról, mintsem szembenézni vele.
Magyar Péter esete ezt a helyzetet példázza: szembenézett azzal, hogy amiben addig élt, egy nagy hazugság volt, ehhez azonban gyakorlatilag le kellett nulláznia addigi élete teljes, Fidesz-közeli kapcsolatrendszerét.
Mráz Ágoston Sámuel és társai ezt nem merték megtenni, inkább végigasszisztálták közösségük katasztrófáját. Miközben a háttérben terjeng a probléma, Mráz arról beszél, hogy Orbán nem akadály a Fidesznek, hanem erőforrás.
Mráz Ágoston Sámuel évtizedes gyakorlattal egy nagy büdzséjű kutatócéget vezetett, évfolyamelső volt az egyetemen. Nehéz elhinni, hogy nem látta azt, ami mások számára már jóval a választások előtt nyilvánvaló volt. A „Hol élünk?” podcast már bő egy évvel a választások előtt a Tisza kétharmad felé robogásáról beszélt. A választás nagyjából 2025 közepére eldőlt, őszre már csak a kétharmad kérdése volt nyitott, 2026 elejére pedig az, hogy mekkora lesz.
Nem volt egyetlen olyan politikai, geopolitikai, társadalmi vagy gazdasági mutató, amely a Fidesz nyeregben maradására utalt volna. A párt már 2022-ben túlnyerte magát, és a győzelemből a lehető legrosszabb tanulságokat vonta le. Orbán külpolitikai víziója Putyin ukrajnai felsülésével bedőlt, a gazdaság leragadt, az infláció száguldott, az uniós pénzek elmaradása miatt a vidék megdolgozására fordítható összegek is hiányoztak, az oligarchia életben tartására pedig a NER a vidéktől kezdte elszipkázni a pénzt.
A vidéki középrétegek már 2023 végére elfordultak a Fidesztől, a kis falvakban is megindult a lemorzsolódás. A fiatalok jóval korábban hátat fordítottak, így maradtak a hatvan pluszosok, ám 2022-höz képest természetes okokból körülbelül 300 ezer fővel csökkent a Fidesz tábora. Ebbe robbant be a kegyelmi botrány, az Orbán-klán korrupciós ügyei, a kampány szellemtelensége, üzenetnélkülisége, digitális árnyékbokszolása, valamint Orbán országjárásnak mímelt idétlensége, ami még kontrasztosabbá tette a különbséget a totyakos téeszelnökre emlékeztető Orbán és a fiatal, slimfit titán, Magyar Péter között.
Április 12-én a fideszes eredményváróra menet valami mély, tompa szomorúságot lehetett érezni. A tökfelesleges, értelmetlen rossz előérzetét, hogy most még kint a városban mászkál pár ember, akikkel estére megtelik a traumatológia. Esetleg pár hullazsák.
Máig nem tudni, hogy nem lett ebből lázadás. Azokat az embereket, akiket másfél évtizeden át kondicionáltak a paranoiára, mindenki más szívós gyűlöletére, akiknek másfél éven át a Nézőponttól az Alapjogokért Központon, a Társadalomkutatón és a Századvégen át a Megafonig minden csatornán azt hazudták, hogy a Fidesz stabilan vezet, és hogy az összes magyar közvélemény-kutató a CIA–Soros–Ukrajna-gyíkemberek megbízásából nem mond igazat – szóval ők végül miért fogadták el a számukra totálisan hihetetlennek hangzó, brutális végeredményt.
A legvalószínűbb magyarázat, hogy olyan brutálisan nagy, zsibbasztó volt a sokk, hogy a fideszesek akcióképesebbjei egyszerűen elfelejtették felszedni a kockakövet, illetve ilyen különbség mellett a NER-vezetőknek sem volt érdekük megreszkírozni a lázítást, és gyorsan lefújták a bulit.
Ez azonban nem Mráz Ágoston Sámuelen és kollégáin múlott. Ők engedelmesen locsolták nagy ívben a benzint a pesti utcán, és csak a jóisten kegyelme mentett meg mindenkit, hogy végül senki sem vette elő a gyufát.
