Vérvonal – Kórházi Várakozás
Az úton, mely a rendelőhöz vezet, egy piros csík kísér, ami szinte irányt mutat a zöld ruhába öltözött ápolók világában, akik a neonfényben szikráznak. A mosdó szűk, így legalább nem kell aggódnom a botlás miatt. A mellettem lévő fülkében egy idős hölgy mélyeket sóhajt, miközben a járókeretét próbálja beszuszakolni a büdös, fülledt térbe. „Úgyis órákat kell várni…” – hallom a folyosón a tapasztalt páciensek megjegyzését, ahogy az újoncoknak tanácsokat adnak. Az ajtó fölötti kijárat jelző lámpa sötét, a kórtörténetekkel teli lapok a fóliasátrakban zizegnek. A levegőtlen folyosón ülő és álló páciensek töltenek be minden négyzetcentimétert, bőrük és esernyőik párát lehelnek köréjük.
Egy fiatal férfi magában beszélget, a szavainak értelmét senki sem érti. Eltávolodunk tőle, miközben bőrének és ruhájának kellemetlen szaga a többnapos mosdatlanságtól és hosszú idejű elhanyagoltságtól terjed a levegőben. A falra szerelt kijelzőn mosolygó emberek foglalnak időpontokat a járóbeteg-ellátásra, miközben mellettem egy molett nő a várakozás idejére panaszkodik: „Öt órát várni egy szaros vérvétel eredményére!” – hallom, ahogy dühösen távozik, valószínűleg más dolga akadt. A kopaszodó fejeken a folyosó fertőtlenítőszaga visszatükröződik, és hajszálak keverednek a kórház logikátlan rendjét jelölő papírfecnikkel.
Az ajtó, amely az ablaktalan folyosó végén nyílik, egy kis szellőt hoz be, amely a széksor mögé sodorja a szemetet, hogy aztán a fáradt takarító ott felejtse. Mennyi sors köti össze ezeket az embereket egy egyszerű kontrollvizsgálat erejéig! Ez a kórházak kőzetrétege! – jut eszembe, miközben unaloműzésképp egy könyvbe mélyedek. A történet ósdi, a cselekmény követhetetlen, nagyot sóhajtok, és elrakom a táskámban.
Az ágyon egy apró test pihen a hófehér, feliratos dunyha alatt, szuszogása időnként horkolássá változik. Amikor egy nagyobb horkantással felébreszti magát, körülnéz: „Péter!” – hívja elfúló hangon, de senki sem érkezik. Újra álomba merül, csuklóját géz fedi és az ágyhoz van rögzítve, így nem tudja követni az élményeket. Két ápolónő rohan el a mellettük lévő idős asszony mellett, kezükben műanyag ételdobozokkal. „Más a Mária vérvalagos tökét kapja kitüntetésül, mi meg mit? Semmit!” – mérgelődik az egyikük, míg én a földre nézek, ahol egy betévedt gyalogcinca futkosik. A piros csíkon keresztül fut végig, a kijárat felé, cseppet sem zavartatva magát.
