Csabai László: Rend a lélekben
Povolics Konrád matematika-feladatlapjára rápillantva csak annyit ír: elégséges. A diák, Baráth Sanyi dolgozata a kettes és a hármas közé lóg, Povolics pedig pedagógiai meggondolásból a gyengébb érdemjegyet adja, ezzel is ösztönözve őt. A tanár elteszi a dossziéját, és nagy levegőt véve zárónak tekinti a napot. Minden dolgozatot rendbe tett, de van még egy dolog, ami a soron következő feladatát képezi. Szól a feleségének, Gizunak, és az anyósának, Piri mamának.
A két nő zavarodottan lép be a helységbe, Povolics int, hogy foglaljanak helyet. Az első reakciójuk egy hosszas üres időszak, amikor csak nézik a férfit. Povolics homloka ráncba szalad, és számos gondolat fut át az agyán, amelyet nem habozik kifejezni:– Az élet során minden férfi kénytelen számvetést végezni. Meg kell néznie, mik voltak a kudarcai és a sikerei, mivel a jövőbeli lehetőségeit is ezek határozzák meg. Fel kell mérnie, hogy a környezete mennyire támogatja a szellemi, érzelmi és anyagi gyarapodását, vagy éppen hátráltatja azt. Ötvenhez közelítve én is megcsináltam ezt a számvetést, és arra jutottam, hogy a házasságunk elérte a végét. Gizu, nem érdemelsz meg engem. Itt az idő, hogy elhagyjalak titeket.
Povolics arca gúnyosan kérdően néz feleségére:– Van kérdésed, Gizu? Nyugodtan tedd fel, nem akarom, hogy bármi tisztázatlan maradjon. Tudod, hogy a méltányos bánásmód híve vagyok. Gizu már hetek óta készül erre a pillanatra, hiszen többször hallotta, ahogy Povolics a dolgozószobában saját magának beszél. A férfi hasonlít egy tanárra, aki otthon imitálja az órát, a virágcserepek és lexikonok helyett viszont a diákok szerepét tölti be.
– Miért éppen most? – kérdezi Gizu bizonytalanul. – Már voltunk válságban, és átmentünk rajta.
– Nem múlt el. Folyamatos válságban voltunk. Csak az illúzióm tűnt el, hogy valaha túllépünk rajta. Beleuntam a helyzetbe és téged is.
– Akkor is szenvedtél, mikor a pacalpörköltömet etted, vagy amikor Korfun ejtőernyőzni vittelek? – kérdezi Gizu.
– Akkor nem. Megvolt a programozó képességed, és főzni tudtál. De csak úgy, ahogy anyádtól tanultad. Soha nem változtattál semmin.
– Akkor miért kérted meg a kezem? – kérdezi Gizu meglepetten.
– Hibáztam. Azt gondoltam, elég az, ha jól érzem magam a társaságodban és hogy vicces vagy. Idővel rájöttem, hogy a humorod csak felületes, a fizikai megjelenéseddel sem foglalkozom. Mert nem érdekelsz, ha nem vagy hozzám való.
– Miért szabadítottál meg a gyermektől is? – kérdezi Gizu a fájdalommal az arcán.
– Mert neked nem volt gyereked, ami most bonyolítaná a dolgokat. Igen, hibáztam, amikor feleségül kértelek. Ebből a szerencséd, hiszen így a felelősség is velem terhel.
– És a lakással mi lesz? – kérdezi Gizu, mire Povolics határozottan válaszol.
– Benne maradhattok még egy évig. Aztán eladjuk és felezzük a pénzt. De ha nem tudsz másik lakást venni, költözz a keresztapádhoz!
– Hogy férünk el abban a lyukban? – kérdezi Gizu hitetlenkedve.
– Keresztapád lomtárnak is használja azt a másfél szobát. Te mamával mentek a kisszobába. Szerintem jó lesz neked.
– Szeretném tudni, mit fog ő ehhez szólni – mondja Gizu.
Povolics már készül a távozásra, de Piri mama már belépett a szobába, és suttogva kérdezi:
– Fiam, hogy gondoltad ezt? Mi lesz velünk?
Povolics válasza elég nyilvánvaló: el akarja hagyni őket, és hamarosan megindítja a válási folyamatot. Piri mama érzelmei furcsa elegyét mutatják, hiszen látja, hogy Povolics nem veszi komolyan az ő érzéseit. Mivel a férfi már lényegében döntött, az anyósa aggodalmai csak üres szavak maradnak.
– Megölellek, ha még egyszer itt vagy! – mondja Gizu dühöngve.
Povolics pedig a bejárati ajtónál állva türelmetlenül tereli el Gizut, aki féltékeny és dühös. A hangzavar egyre nő, de az eddigi szavak semmi mást nem jelentenek, mint a kettőjük közötti ellentét hangsúlyozását.
Ahogy Povolics távolodik, a szél kissé hűvösen fúj a levegőben. A napfény csillog az utolsó hófoltokon, jelezve a tél végét és a tavasz kezdetét. Míg a férfi újrakezdésre készül, egy diák, Gyuri, a közelükben játszik. A fiatal fiú gyanútlanul közelít és köszönti Povolicsot, aki kedvesen visszamosolyog rá. A tanár számára a diák jelenléte egyfajta megkönnyebbülés, a héten elkövetett döntések feszültségét egy rövid időre elfelejti.
De a múlt még továbbra is ott lebeg a férfi feje felett, és hogy meddig képes elviselni ezt a helyzetet, az még a jövő titka marad.
Forrás: nepszava.hu/3301087_csabai-laszlo-rend-a-lelke
