Jön a legtöbb vitát kiváltó magyar ünnep
Az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulójához közeledve két történész tartott előadást a Határtalan tudás programsorozat részeként a CEU-n. Kalmár Melinda és Rainer M. János arról beszélt, hogyan élt egyszerre tabusított ellenforradalomként és a magyar szabadság ikonikus forradalmaként a hivatalos és népi emlékezetben október 23-a.
Kalmár Melinda felidézte: 1918 óta – beleértve a 2010-es „fülkeforradalmat” és a Tisza mostani kétharmados győzelmét – tizenegy rendszerváltás vagy annak tekinthető politikai fordulat történt Magyarországon. Kérdés, hogy a politikai váltások szükségszerűen együtt járnak-e emlékezetpolitikai váltásokkal.
Az emlékezet nagyjából három-négy generáción át eleven, ettől elszakadva idővel fikciók, mítoszok, politikai ideológiák jelennek meg. Az ideológiák szelektálnak, „másra akarnak emlékezni”. A professzionális történészi emlékezés racionális műfaj, a történelmet a maga logikájában vizsgálja.
1956 politikai kanonizálása már abban az évben decemberben megvalósult. A pártállam négy okot fogalmazott meg: a Rákosi-Gerő-féle klikk sztálinista politikáját, a természetesen kialakult pártellenzéket, a Horthy-korszakból származtatott „belső ellenforradalmi csoportokat” és a „külföldi imperializmus” aknamunkáját. 1957 elején Kádár a pártellenzékről leválasztotta Nagy Imrét és körét, akik ekkor árulókká minősültek.
A kádári értelmezéssel párhuzamosan ellenkulturális emlékezetpolitikai narratíva is kialakult – hangsúlyozta Kalmár Melinda. 1956-ról masszívan élt az a közvélekedés, hogy a magyar forradalom ütötte az első szöget a szovjet típusú rendszer koporsójába. A forradalom leverése után, 1957. május 1-jén hatalmas tömeg töltötte meg a Hősök terét; sokan vágytak a konszolidációra, és reménykedtek abban, hogy Kádár az előzőtől eltérő rendszert épít.
A Kádár és a társadalom közötti alkuról szóló állítás finomításra szorul: az amnézia és a hallgatás nem ugyanaz. Amnézia nem volt jellemző a magyar társadalomra, hallgatás igen.
1989. június 16-án Nagy Imre és társai újratemetése számított emlékezetpolitikai etalonnak. 2010 után eldőlt a vita: a Fidesz úgy döntött, hogy 1956 főszereplői a „pesti srácok”. A mostani tiszaás kormány jelezte, hogy kellene valami, amit mindannyian közösnek érzünk – nehéz megmondani, mi lenne az – állapította meg Kalmár Melinda. A szabadságvágy lehetne közös minimum, de nem szükséges, hogy konszenzus legyen közöttünk.
Az autokratikus és a demokratikus rendszer emlékezetpolitikája között nem az a különbség, hogy az egyik felülről diktál, míg a másiknak nincs konstruált emlékezetpolitikája, hanem az, hogy az autoriter rendszernek csupán egyetlen kánonja létezik: nem engedi meg a plurális gondolkodást.
Rainer M. János történész, akit nemrég az ügynökakták nyilvánosságra hozatalát segítő bizottság elnökévé választottak, elmondta: a történetírás erősen kitett az emlékezetpolitikának. 1989-ig a szovjet típusú rendszer történetírása élesen elkülönült a világ más részén zajló diskurzusoktól. 1989 után helyreállt a diskurzusok határokon átívelő egysége.
2010-ben azonban az erőteljes emlékezetpolitikai intervenció megismétlődött. A Kádár-korszakban Hollós Ervin olyan iratokból dolgozott, amelyeket „történészként” egyedül ő látott, azokat jelentős részben ő termelte és titkosította. 1989 után a „levéltári forradalom” következett, kirajzolódott 1956 nem nyilvános története.
Rainer M. János helyesnek tartaná, ha megszűnne mindenféle állami emlékezetpolitika. A 2010 és 2026 közötti „emlékezetpolitikailag hiperaktív magyar államra” reflektált. Az állam rendezzen ünnepeket, de ne zárjon ki bizonyos típusú ünnepléseket.
A 2010-ben kezdődött emlékezetpolitikai offenzíva során számos történetkutató intézet jött létre, de Rainer M. János szerint a „pénzeső nem szüntette meg a tudományos aszályt”: a valódi tudományos termés elmaradt a ráfordított eszközöktől.
