Szigethy András: Az Újságíró, Akit Mindig Hírlapírónak Hívtak
Szigethy András, a kivételes író és újságíró, 1944 és 2017 között élt, és munkáival mély nyomot hagyott a magyar médiában. Emlékeim róla olyan gazdagok és sokrétűek, hogy szinte zavarba ejtő ez a bőség. Talán nem is véletlen, hogy sokat köszönhetek neki, hiszen ő és Daniss Győző juttattak el engem a Népszabadsághoz, ahol nemcsak tanítgattak és terelgettek, hanem befogadtak egy új családba is. András otthona, Szentbékkállán, számomra sokkal több volt egyszerű háznál: egy varázslatos hely, ahol a barátság és a tudás találkozott.
Szentbékkállán, a Káli-medence szívében álló régi parasztház notórius történetet rejtett. A fenyőfák és kőfalak között szinte tapintható volt a múlt, és amikor először léptem be, úgy éreztem, hogy egy időtlen térbe érkeztem. András házában sok érdekes ember megfordult, különösen Cseh Tamás, a zenészbarátja, akivel hosszan diskuráltak a világ dolgaiban. De a politika idővel közéjük állt, megtörve a könnyed viszonyt, ahogy a balos-jobbos feszültségek felerősödtek. Emlékeim szerint a múlt bonyolult szálai az őszinte barátságot és a politikai nézeteltéréseket egyaránt magukban hordozzák.
A kertekkel teli birtok egy különleges élményt nyújtott számomra. András, aki a gödöllői agráregyetemen végzett és zseniális ismerettel bírt a növényekről, szenvedett a szakkönyvek szigorától; inkább a saját útját járta. A kert, ami ránézésre egy zöld dzsungelnek tűnt, tele volt életenergiával, amely a növények versengéséből táplálkozott. A sokféle növény bárhol, bármilyen lenne, keveredett és nőtt egymás hegyére-hátára, szinte ellehetetlenítve a mozgást. Az ember érzi, hogy nem is kertben van, hanem egy felfedezésre váró zöld labirintusba csöppent.
A kert közepén álló Himalája-cédrus, amely látszólag nem illett a környezetébe, mégis illusztrálta András szabad szellemét. Valahányszor megcsavarta a szél, mindig született egy új változata ennek a különleges fának. Az élet, amit András élt, tele volt színnel, felfedezéssel; ő kihívásokat keresett, és nem rettent meg a szokatlan kijelentésektől sem.
Dolgozószobája, a fáskamra, egyfajta menedékké vált számára. Ott, ahová az írói világába menekült, egy asztal, egy lámpa és egy Lenin-mellszobor várta. Az évszakok váltakozásával hajkurászta a szúnyogokat, vagy épp csak csendben írt, amikor senki más nem volt körülötte. Az írás számára nemcsak szenvedély volt, hanem életforma: Kádár-drámák, mágikus realista regények, teniszkönyvek – mind megjelentek a nevéhez fűződő munkák között, mégis a hírlapírás igézetében maradt.
Életemben a Lenin-mellszobor végül rám maradt; Szigethy András utolsó öröksége, egy figyelmeztetés arról az összetett és sokszínű életről, amelyet folytatott, és az elképzeléséről, miszerint vele a víz sose érheti el a porladást. Ma is megvan, és emlékeztet Andrásra – a hírlapíróról, akit soha nem felejtek el.
