A SANKT GALLEN-I MAGYAR KALAND TÖRTÉNETE
Ezeregyszáz év távolából, 926. május 1-jén, történelmi jelentőségű esemény zajlott Sankt Gallennél, amikor a magyar hadak meglepetésszerű támadást indítottak a neves Szent Gál apátság ellen. A történet, amely közkedvelt a magyar kultúrában és az iskolai tananyag részét képezi, nemcsak a hadak bátorságát ünnepli, hanem azt is, hogyan mutatkozott meg a magyarság vendégszeretete. A helyi apátság félkegyelmű szerzetese, Heribald élete megmenekült, hiszen a magyarok nemcsak tiszteletben tartották kérését, hogy ne vegyék el tőle a barátai borát, hanem bőségesen meg is vendégelték őt, a kalandozás során megmutatva a magyarság fényes oldalát.
A történetet Ekkehard Casus sancti Galli című krónikája örökítette meg, ami bár középkori forrás, torzítva is ábrázolja az eseményeket, hogy az összképet kedvezőbb színben tüntesse fel. Ekkehard 10. század végi és 11. század eleji krónikája nemcsak későbbi időszakban született, de a benne foglalt történetek nem mindig állják meg a helyüket más kortárs források tükrében. Az apátság bencés szabályaival való visszaélések, a bencés reform elutasítása, Ekkehard céljává vált, amikor Szent Gálban írt, s a benne foglalt hagyományokat is tükrözni kívánta.
Heribald, akinek létezését a történészek vitatják, a szerzetesi közösségben nem található, ám az általa képviselt figura, mint „egyszerű” klerikus, lehetővé tette Ekkehard számára, hogy a magyarokat naiv és együgyű népeknek mutassa be. A krónikás leírása a magyarságról, ámbár vendégszerető, elferdített képet festett. Az étkezési szokásaik, mint a lakoma és a már-már barbarikus viselkedés jellemezte őket, ellentétben a „civilizált” életmóddal, elítélendő, pogány szokásként mutatkozik meg. Emellett az apátság védőszentjének, Wiborada halála is egy súlyos bűn harapófogójába került, ahogy az írásban említették.
Wiborada, akit a magyarok elpusztítottak, a komoly hagiográfiai hagyomány részeként több forrásban is szerepel. A történtek során a magyarok fetisizált, istenük által védett helyhez próbáltak férkőzni, amely végül Wiborada mártíriumához vezetett, az ősi szerzetesi hagyományok vitathatatlan védelmében. Megtudták előre a támadást, ám a szerzetesek iránti tisztelet és a valóban erőszakos cselekmények felfedése ekkor nem maradt el, mikor a cellájában rejtőzködő szentet megölni próbálták. A tragikus balesetek, mint a szélkakas eltávolítása közben bekövetkező halálok, párhuzamba állíthatók a hitelesítetlen, de számottevő történetekkel.
Amikor a magyarok végül visszavonultak, elhagyták a területet, de nem anélkül, hogy súlyos következmények ne terhelték volna a monostort; az apátság staffját és eszközeit megfosztották, éhínséget hagyva maguk után. Ekkehard elítélte e nemzetet, miközben kifejezte, hogy a magyarok viselkedése nemcsak barbár, hanem rendszerint barbár pogányoknak mutatta be őket. A történetek összefonódnak, elmondván egy egészen más magyar valóságot, amely tükrözi a lenyűgöző hiedelmeket és a feljegyzett hagyományokat.
Wiborada életét tovább árnyalja a remeteként betöltött szerepe és a későbbi évkönyvekben való említése. Számos hagyományos forrásban nyomozni lehet, hogy a magyar támadásoknak milyen következményeik és hatásuk volt a későbbi évszázadokra nézve. Ezen történések tehát nemcsak a középkori Magyarország militarista hagyományait, hanem a kolostori életforma mélységeit is megjelenítették, erős kapcsolatban állva a korai keresztény teológiával és szentélettel.
A Szent Gál apátság nem csupán vallási, hanem intellektuális központként is folytatta tevékenységét, a könyvtár, iskolák és könyvmásoló műhelyek hozzájárulása betekintést nyújt a korabeli kulturális életbe. Wiborada, akit a könyvtárak védőszentjeként tisztelnek, nemcsak a középkori zárdák és iskolák hagyományos értékeit képviselte, hanem súlyos áldozatába esett egy történelmileg jelentős ponton, amely azóta is visszhangzik a forrásokban.
