A Népszava jövője és identitásunk kérdése
A Népszava szerkesztőségében zajló események újra rávilágítanak arra, milyen törékeny is a sajtó és az identitás. Múlt időkre visszatekintve, először a Népszabadság eltűnése körüli érzések kavarognak bennem. Régóta foglalkozom a média világával, ám a mostani helyzet fájdalmasan emlékeztet arra, hogy a mi kis világunk ismét eltűnhet, és a sajtótörténet lapjaira szorulhat. Ez a helyzet újra meg újra felveti a kérdést: létezik egyáltalán állandóság a változás tengerében?
Mikor a kolozsvári filozófia szakon tanultam, sokat beszélgettünk az identitásról, arról, hogyan jelenthet valami tartósat egy örök változásban. Miként lehet, hogy ezek a kérdések több évtized elteltével is relevánsak maradnak számomra? Az idő múlása formál, és valóban, minden egyes pillanat más és más; a folyó is folyton átalakul, ahogyan mi is. E kérdések tükrében gyakran nevezhetnénk át magunkat és identitásunkat, hiszen a múlt és a jövő kapcsolatát a mostani valóságunk formálja.
A közelmúlt tapasztalatait nézve, a Népszabadság megszűnésének érzése mély nyomokat hagyott. Húsz évig dolgoztam a Bécsi úti szerkesztőségben, ott tanultam meg a szakmát, amikor hirtelen egy tollvonással ezt az egységet is elvesztettem. Az érzés, hogy a jövőm és a múltam egyaránt eltűnik, súlyosan megviselt, és emlékeztetett a román diktatúra alatt átélt érzésekre, amikor a magyar nyelv használatát is megpróbálták elnyomni.
Az utóbbi időszakban, amikor a Népszava védelmére keltem a Parlament előtt, úgy éreztem, hogy elkerülhetetlen elkeseredésem az elmúlt évtizedek keserűsége, tehetetlensége, a média összes torzulásával bír. Azonban a remény sohasem hagyott el, hiszen a Népszava, a Népszabadság örökségeként, újraéledt és új arcát mutatta meg. Ezúttal már a lap helyet adott nekem, a családomnak, és újra megújult értelmet nyert a közéletben való részvétel.
Most, hogy a jövő kérdéses, és a lap sorsa ismét bizonytalan, merjük-e még remélni, hogy az új rendszerváltás hozhat egy olyan világot, ahol a sajtó függetlensége és hatékonysága nem csupán virtuális fogalom, hanem a mindennapjaink része? Az érzelmeim zűrzavara közepette próbálom megérteni a változások hátterében meghúzódó okokat, és itt van a valóság: a nézőpontok, küzdelmek, és a jövő reményei találkoznak.
Vajon kétszer ugyanabba a folyóba léphetünk? Az új lehetőségek kereséséhez nem csupán az elvárásokra kell figyelnünk, hanem az eddigiektől tanulva, erős igent is morzsolnunk kell arra, hogy a jövőnk élhető legyen. A Népszava hívja Leisztinger Tamást, hogy válaszával hozzájáruljon a vitához és a reményhez, amelyre minden olvasónak szüksége van. Legyen lap, legyen életszerű jövő, és ne csak álmok maradjanak a szavaink!
