Merre Tart Magyarország? A Jövő Kérdései
A magyar történelem 2010 után mélyreható és aggasztó változásokon ment keresztül. Olyan politikai erő került hatalomra, amely nem csupán a liberális demokrácia keretei közé kívánt beépülni, hanem a keretet saját magát jelentette egy akadálynak. A „illiberális demokrácia” elnevezés nem csupán egy alternatív megközelítést takar, hanem a polgári társadalom fokozatos visszaszorításának programját fogalmazza meg.
A polgári társadalom esszenciája nem csupán intézményrendszereiben, hanem a diskurzus kultúrájában is megjelenik. Az állampolgárok közötti eszmecsere, a vélemények ütköztetése és az érvek keresése elengedhetetlen az egészséges politikai környezethez. Itt a politika nem csupán bejelentések sorozataként valósul meg, hanem közös gondolkodásként, ahol a kormány nem önkényes irányító, hanem a választók képviseleti formája.
Azonban Magyarország más irányt választott. Az új rendszer a vitát bűnnek tekintette; az eltérő vélemények nem a döntési minőséget gazdagító elemek, hanem zavarásként jelentkeztek. A kormányzás fokozatosan kiszorította a társadalmi párbeszédet, és a döntések nem közös megbeszélések eredményeként születtek, hanem egyszerű bejelentések formájában kerültek a nyilvánosság elé. A parlament szerepe csökkent, a társadalmi egyeztetéseket formális cselekedetek váltották fel, a szakmai vélemények pedig sokszor figyelmen kívül maradnak. A politika egyfajta színpaddá vált, ahol a döntéshozók egyoldalúan irányítanak.
Kérdés, hogy ha a rendszer karaktere ilyen nyilvánvaló volt, miért nem alakult mégis ki egy stabil, a kormány leváltására képes ellenzéki többség? Az egyik magyarázat a politikai rendszer kettős pólusú struktúrája, amely nem tükrözi a társadalom sokszínűségét. Az ellenzéki összefogás kényszerhelyzetként és csapdaként is megjelenik. Továbbá a propaganda szerepe sem elhanyagolható: nem az a cél, hogy mindenkit meggyőzzenek, hanem hogy szétrombolják a közös valóság képét. Ennek ellenére független nézőpontok és források is megmaradtak, a digitális tér pedig nem vált teljes mértékben ellenőrzötté; a hivatalos narratíva és a valós tapasztalatok közötti ellentmondás egyre súlyosbodik.
Ez a szituáció vezetett ahhoz, hogy megjelent a Tisza Párt. Ez nem egy klasszikus értelemben vett ellenzéki párt próbálja leváltani a kormányt, hanem inkább egy új többség megszervezésére tesz kísérletet, remélve, hogy gyűjtőhelye lehet a csalódottak tömegének. Olyan fiatalok tartoznak ide, akik kiszámíthatatlan és reménytelen jövővel néznek szembe. Csalódtak a vállalkozók, akiket nem a piacgazdaság, hanem a politikai gazdaság sajátos működése zavar. A baloldaliak is csalódtak, miután az emelkedő jólét és mobilitás helyett stagnáló helyzethez jutottak.
A „nincs se jobb, se bal, csak magyar” szlogen nem csupán filozófiai kijelentés, hanem politikai taktika is: a közös minimum keresése egy széttöredezett társadalomban a célja. Fel kell ismerni, hogy új többségre van szükség, amely nem egységes világnézetből, hanem közös hiányérzetből születik. Egy új kormánynak nem az a dolga, hogy egyszerre minden csoport igényeit kielégítse, hanem hogy helyreállítsa azokat az intézményeket, ahol az érdekek érdemi tárgyalások tárgyát képezhetik: többpárti parlamentet, valódi önkormányzatokat, működő szakszervezeteket és független hatóságokat, ahol a szabad vita is érvényesül.
Sokan gazdasági fellendülést várnak a politikai változásoktól, de a helyzet épp ellenkező irányú: előbb politikai normalitásra van szükség, majd az hozhat gazdasági bizalmat. A gazdaság mibenléte szoros összefüggésben áll az intézmények működésével és a prognózisok kiszámíthatóságával: a szabályok nem lehetnek bizonyos szereplők kedvezményes kiváltságai. A lerobbant intézmények sem csupán több forrástól fognak helyrejönni, hanem sokkal inkább a működésük javításától. Ehhez szükséges az ellenőrzés, ami csak a szabad és nyílt nyilvánosság révén valósulhat meg, szem előtt tartva a szabad vitát.
Tehát a várható és kívánatos változás nem forradalmi jellegű, hanem inkább egy visszatérés: nem új rendszert kell kitalálni, hanem visszatérni a beszélgetés hagyományához. A demokrácia nem attól erős, hogy mindig ugyanazok a hangok győznek, hanem attól, hogy a különböző vélemények legitim formát kapnak és kifejezésre juthatnak. Amennyiben visszaállítható ez a lehetőség, egy korszak valóban lezárulhat — és kezdődhet a normális politikai irányvonal ideje.
A szerző oktatási szakértő.
