Hajdú László: Stelázsicsík
„Menj el a festékboltba stelázsicsíkért” – mondta anyám, miközben az éppen elkészülő vödörben keverte az oltott meszet az évről évre esedékes tisztasági festéshez. „Vegyél ki két forintot a bukszámból. A visszajáró a tiéd, egyél egy fagyit hazafelé.” Ekkor merült fel bennem a kérdés, hogy most mi is az a stelázsicsík, de még a véleményem sem mertem megformálni, hiszen egyből rám kellett volna zúdítania a megszokott retorikát: „Még ezt sem tudod?”
Anyám mindig szeretett különféle szavakat beépíteni a beszédébe, amiket valahonnan megtudott, ám gyakran éreztem, hogy ő maga sem ismeri pontosan a jelentésüket, csak élvezte, hogy a körülötte levő, felnézett emberek magabiztosan használják ezeket az ismeretlen kifejezéseket. Markomban a „bélással” indultam a Fő utca irányába. Két forint az akkori viszonyokban félórányi munkabérnek felelt meg. Ebből vehettem volna négy zsemlét, négy gombóc fagyit, húsz kis Tibi csokit, vagy költöttem volna egy Csörpi-csörpire is, főleg, amint eszembe jutott a P. Mobil dal, „Nálam mindig két forint ez a dal”.
A gondolat, hogy mi is lehet az a stelázsicsík, nem hagyott nyugodni. Talán festék, amit csíkokban kellene húzni a falra? Mi másra gondolhatnék, hiszen éppen a festékboltba küldtek érte. Előre féltem, hogy nevetségessé válok, ha egyáltalán nem létezik ez a szó. Talán anyám csak félrehallotta, mint annyi más dolgot a múltban.
Ahogy végigsétáltam a Petőfi utcán, arra vágytam, hogy valami esemény törje meg az előre elrendelt utamat – például, ha kiszöknének a tehenek az egyik házból. Vagy esetleg, ha a Lárvili idősebb barátom jönne szembe, akivel meg tudnám beszélni a problema lényegét. Ő mindent tudott, hisz két évvel idősebb volt nálam, ősszel már ötödikes lett.
Az Erzsébet utcához érve, melynek hivatalos nevéről a csongrádiak soha nem beszéltek, inkább megvetésüket fejezték ki, visszafogottan kerültem ki egy lovas kocsit, majd egy teherautót és egy biciklist is. Épp hogy közelebb kerültem a gyalogoshoz, aki bottal járt, de úgy döntöttem, hadd menjen, ha már így siet.
Felnéztem az égre, hátha valami madár szeretne alacsonyan szállni és megtréfálni egy hirtelen mozdulattal. Az akkoriban gyakori kecskeméti vadászgépek nem éppen ezen a környéken gyakoroltak, így nem tudtam elmerülni az égi táncuk csodálásában.
Tovább haladva a Síp utcán, ami párhuzamos volt a Dob utcával, már csak a nádi hegedű hangja hiányzott a kerettörténetből. Az iskolánál, ahová a barátom, Vili fog járni, és két év múlva én is, izgatottan nézelődtem, hátha egy tanár jönne ki, aki segítséget kérne. De ez akkor már inkább álomnak tűnt, hiszen egy hét szünet már eltelt, a tanárok biztosan nem tartózkodtak az iskolában.
Néha féltem, hogy a Szabó Klári éppen akkor jönne arrafelé. Jó lett volna vele találkozni, de most nem vágytam rá, mert biztosan megkérdezte volna, hogy elkísérem-e őt, és akkor szégyenkezve álltam volna.
A Fő utcánál azon fantáziáltam, hogy mi lenne, ha hirtelen beteg lennék. Hiszen éppen szemben van a gyerekorvos háza, talán megállapítana valami olyan kórt, amely lehetővé tenné, hogy élvezzem a nyári szünetet, de eltiltana a boltban való vásárlástól, nehogy ártalmas vegyszer-szagot szívjak magamba, amit igazából annyira szerettem. Vagy esetleg az üzlet is bezárna, hiszen annyian várakoznának a rendelőben, hogy én udvariasan mindenkinek magam elé engedném.
De nem volt tovább idő halogatni a feladatot, beléptem hát a boltba, amelyet mindenki festékboltként emlegetett, de az ajtó fölött a Háztartási bolt felirat állt, amely a bolt által forgalmazott összes festék színével díszítette az üzletet.
Én nem kis csalódással vettem észre, hogy az ajtó előtt rajzszeg helyett g betűkkel is találkoztam, ami a sokszor félreértelmezett szavak sorába tartozott. A „stélásicsík”-kal kapcsolatos alkotásaimban ezért inkább a szokásosnak mondható legkisebb iparosodni vágyó vagyok.
„Stelázsicsíkot kérek” – mondtam, miközben bíztam benne, hogy valaki vagy elém tesz valamilyen megoldást, vagy egyszerűen azt mondják, hogy az nincs is, és én szégyenkezve távozom, míg a boltosok tekintete nem hagy hátra.
„Válassz!” – mondta a szürke köpenyes eladó, és elém terített legalább öt különböző papírszalagot, amelynek a szegélye díszes volt, pont mint az iskolai papírból vágott terítők.
„Mekkora a polcotok?” – kérdezte, látva tanácstalanságomat. Mi köze van a könyvespolcoknak ehhez? Kérdezzek valamit?
„A kamrában. Egy méter széles? Négypolcos?” – folytatta a boltost, és később tudtam meg, hogy a polcok méretét szokásos méretek határozták meg.
„Igen,” – válaszoltam, reménykedve, hogy jól sikerült becsülnöm a spájzunk adottságait.
„Itt van, ez a cseresznyés jó lesz” – mondta a boltos, és négy darab, egyenként egyméteres szalagos papírt tekert fel. „Rajzszeg nem kell?” – tette elém egy dobozzal.
Hogyan fogom ezt a pénzt kifizetni? Kiderül, még egy skatulya rajzszeg megvásárlására sem futja. A fagyizásnak is lőttek.
„Kilencven fillér lesz,” – döntötte el a boltos.
Hazafelé a Béke utcán mentem. Ezt a nevet persze nekem is zavaró volt, hiszen az idősebbek Vasút utcának nevezték.
A Béke presszóban kértem két gombóc citromfagyit, mert azon kívül csak vanília volt, attól meg nem akartam „szalmonílilás” lenni, ahogyan Szabó Klári mondta.
Befordultam az utcánkba, ahol vajúdó szívem szerint éppen akkor érkezett Szabó Klári is.
„Kérsz fagyit?” – kérdem, ami nyomban elérte, hogy vastag nyelvével ügyesen formázta a maradékot.
„Igen, egy nyalást,” – válaszolta, míg visszaadta nekem az általam formátlanná harapdált összeget.
„Anyám elküldött stelázsicsíkért, nem kísérsz el?” – kérdezte Klári, amikor végre átadta a fagyit. – „Te tudod, mi az a stelázsicsík?”
