A takarékszövetkezetek eltűnésének keserű krónikája
Egy több mint egy évtizeddel ezelőtti cikk szavaival kezdem: „A Takarékszövetkezeti Bank 2013. augusztus 27-i közgyűlésén az állam által létrehozott Integrációs Szervezet diktátuma szerint zajlott minden.” Az alapszabályt elfogadták, a tőkéket átrendezték, és a tisztségeket gondosan kiosztották azoknak, akik megfeleltek az új többségi tulajdonos, vagyis a magyar állam érdekeinek. Egy profitorientált forgatókönyv kezdett körvonalazódni: a szövetkezeti bankszektor „annektálása” után annak átjátszása kormányközeli üzleti körök kezébe várható volt.
A szövetkezeti bankokat az „ország bankjaként” emlegették, míg egy jól szerkesztett „integráció” következtében a mezőgazdasági és kistelepülési hitelintézeti hálózat gyakorlatilag semmivé vált. A szövetkezeti rendszer, amely valaha a társadalom leginkább rászoruló rétegeinek is szolgáltatást nyújtott, ma már csak egy maroknyi üzleti érdekcsoport nyereségre formált infrastruktúrája, mentes a közösségi céloktól és a helyi lakosságnak nyújtott valódi előnyöktől.
Adatok, amelyek nem hazudnak
A számok ridegek, de megsemmisítő erejükkel képesek feltárni a helyzet súlyosságát. Míg 2013-ban Magyarországon 3100 bankfiók működött, 2023-ra ez a szám mindössze 1445-re zsugorodott. A takarékszövetkezetek egykori 1800 fiókja mára a múlt része. Nem kevesebb, mint 1,1 millió ügyfél vesztette el hozzáférését a kis szövetkezeti bankok szolgáltatásaihoz. Az egykor a lakossági forintbetétek körülbelül 20 százalékát karbantartó szövetkezeti rendszer romjain újabb monopólium csírái sarjadtak.
A szándék világos: a kistelepülések kevésbé profitábilis bankfiókjait bezárták, hogy a magasabb hozamot ígérő piac szűk körben oszoljon meg. Tragédia a szó minden értelmében, hiszen a falvak, amelyek számára ezek a kisbankok a gazdasági túlélés egyik utolsó támaszai voltak, immár e támogatás nélkül maradtak. Az „integráció” eredménye nem más, mint vidékünk elárvulása.
Kormányzati intézkedések vagy szemfényvesztés?
A legújabb kormányhatározatok – például az országos ATM-hálózat kiépítésének terve – csupán helyi sebek ideiglenes bekötözésének tűnnek, valódi megoldások nélkül. Az automaták ugyan biztosítanak egy formális hozzáférést a készpénzhez, de aligha pótolják a közös teret biztosító takarékszövetkezeti fiókok szerepét. Az emberi kapcsolatokat, a tanácsadást, a helyi viszonyokat ismerő hitelezési gyakorlatot nem képesek helyettesíteni a falhoz rögzített gépek.
Ugyanez igaz a kormány szórványos támogatásaira is, amelyek a legkisebb települések kiskocsmáinak fenntartására irányulnak. Bár minden figyelemre méltó erőfeszítés a helyi közösségek megsegítésére, a helyzet abszurditása nyilvánvaló. Amíg a vidéki banki infrastruktúra aktívan leépül, addig a kiskocsmákat – amelyek önmagukban nem képesek a gazdasági és közösségi veszteségek pótlására – támogatják.
A falu bankjának elvesztése
Valamikor a takarékszövetkezetek voltak a kistelepülések gazdasági életeinek otthont adó központi elemei, pontosabban „a falu lelke.” A bankfiókokban az emberek nemcsak pénzügyeket intéztek, hanem tanácsot is kaptak, információt cseréltek, és részévé váltak egy gazdasági közösségnek. Ezt a helyi szövetséget és bizalmi rendszert szétverték, a megmaradt kár pedig aligha helyreállítható. Az Orbán-kabinet üzleti szövetségesei kezére juttatott szövetkezeti hálózat maradékaiból egy profitorientált gépezet született, amely nem törődik a vidék lakóival.
A polgármesterek tiltakozása süket fülekre talált. Nem számított a hosszú távú társadalmi kár, sem az, hogy egy közösséget érő veszteség mekkora regenerációs hiányt eredményez. Mert a falu nemcsak földrajzi egység, hanem egy gazdasági, kulturális és társadalmi hálózat, amelynek ma már csonka képe tátongó lyukakkal meséli el egy ország gazdasági prioritásainak baljós átrendeződését.
Forrás: nepszava.hu/3273816_a-falu-lelke
