Polgárbosszantás úton-útfélen
Az Ig-Nobel díj mintájára létezik egyfajta Ig-Hungarikum is: olyan jelenségek gyűjteménye, amelyek nem a magyar kulturális örökség dicsőséges elemei, hanem éppen ellenkezőleg, bosszúságot okoznak a mindennapokban. Ezeket nem megőrizni, hanem elfelejteni és meghaladni kellene.
Magyarországon, különösen Budapesten az utak állapota komoly problémákat okoz: sima felületek helyett lyukak, huppanások, felgyűrődések és rosszul illesztett csatornafedelek nehezítik a közlekedést. A javítások rendszerint csak néhány négyzetméterre korlátozódnak, így az aszfalt egy sérülékeny patchwork-höz hasonlít, egybefüggő szakaszok helyett.
A frissen épült utak lehajtói körülbelül 50 méter után elvesztik kapcsolatukat a civilizációval, és a falvakba vezető utak éjszaka különösen kalandosak. A folyamatosan meggyötört útfelszín a civilizációs sérülés jele, amelyhez évtizedek alatt hozzászoktunk anélkül, hogy a normális állapotot követelnénk.
Budapesten vannak olyan kerületek, ahol a széles főutak ritkák, és a jobbkéz-szabály vegyesen érvényesül táblával vagy anélkül, hasonló méretű kereszteződésekben. Sok országban minden kereszteződéshez kiírják, mit kell tenni, a gyalogosok számára pedig vastag festékkel jelzik az út szélén, hogy figyeljenek balra vagy jobbra. Az itteni útfestés azonban átadáskor szép fehér, egy hónapon belül elszürkül, éjjel már nem látszik. Az ideiglenes jelzések nyomai összekeverednek a szabályos útfestéssel.
Az erdei utakon a kanyar előtt 60-ról 40-re, majd 50 méterrel odébb 30-ra kell lassítani, a kanyart elhagyva újabb táblák emelik a sebességet, míg végül ismét normális tempóban haladhatunk – mindez alig 200 méteren belül. A kisszerű szabályozás diadala ez.
A fekvőrendőrök a száguldozó autósok tempóját hivatottak mérsékelni, a kellemetlentől a kifejezetten gonoszig ívelő építményekkel. Egy környezetben mintegy 20 fekvőrendőr található. A kellemetlen kategóriába tartoznak azok, amelyek 30 centiméterre emelkednek ki, de elég szélesek ahhoz, hogy akár 20 km/óra sebességgel is áthaladhassunk rajtuk. A gonosz fekvőrendőrök belesimulnak az úttestbe, szinte láthatatlanok, keskeny és magas csíkok, amelyek már 10 km/órás sebességnél is durván megdobhatják az autót. Az útfestések itt is pár nap alatt lekopnak.
Nem beszélve az útszűkítések, forgalomszervezések, rosszul megtervezett és lassan haladó felújítások világáról, amelyek napközben is hihetetlen sorokat okoznak, néhány rosszul beállított lámpával megfejelve.
Egyes utcákban évek óta építkeznek: először felépítettek egy párszintes házat négy év alatt, majd 50 méterrel odébb egy másikba kezdtek. A hosszan elnyúló építkezés nem ritka, mintha nem is létezne feszesebb határidőkre kényszerítő szabály. Nagy autók érkeznek, az út lezárva, napjában többször is, miközben rongálják a korábban újraaszfaltozott utat. A lakók tudják, hogy utcájuk már oda, javítás csak egy-egy négyzetméteren lehetséges, jó esetben ősztől tavaszig kitartó aszfalt-patchwork készül.
Az autópálya-koncesszió lehetővé tesz irdatlan, 40 kilométeres, egybefüggő lezárásokat, amelyek hosszú várakozást okoznak. Az autóban eltöltött órák alatt nyomon követhetjük, melyik gép működik, a munkások milyen cigarettát szívnak. 40 kilométeres lezárás azért, hogy nem több mint 500 méteres szakaszokon dolgozzanak? Hosszú időre leállítják a vasúti forgalmat, mert elfelejtették, hogyan kell technikailag kivitelezni a nagyjából folyamatos építést. Vagy tudják, de már nincs, aki megkövetelné. Közömbös állami megrendelő, csókos vállalkozó, szemtelenül laza szerződés, irdatlan költségek – az állampolgár és kormánya is joggal érzi, hogy telibe kapta a nagyvállalkozó végtermékét.
Amíg így van, addig a rendszerváltás az egekben halad, és bár örömkönnyek csillognak a szemekben, a földön mégis a kátyú az úr.
