Fékek, ellensúlyok és hármas alá
Az Alkotmánybíróság tagjai is azon közjogi vezetők közé tartoztak – a köztársasági elnök, a legfőbb ügyész, a Kúria, az OBH, az ÁSZ és a GVH elnöke, valamint az ombudsman és a médiahatóság vezetője mellett –, akiknek menesztésére Magyar Péter még a választási kampányban ígéretet tett. Ez volt az egyik legfontosabb ígérete, amelyet azzal indokolt, hogy ezek a szereplők nem a közérdeket, hanem a korábbi hatalom működését szolgálták. A Tisza fölényes győzelme utólag legitimálta ezt az ígéretet, amelyet a választás után Magyar Péter már elvárásként fogalmazott meg, és május végi határidőt adott a közjogi vezetőknek az önkéntes távozásra.
A megadott határidőre azonban egyetlen célba vett szereplő sem távozott. Sokan arra számítottak, hogy az új kormány – élve kétharmados többségével – egyetlen közjogi aktussal, egy Alaptörvény-módosítással, csomagban meneszti majd a NER-hez kötődő közjogi vezetőket. Ez lett volna a legelegánsabb megoldás, és a rendkívüli választási győzelemmel a felhatalmazás is meg lett volna rá. Végül nem így történt: Sulyok Tamás államfőt egymondatos alkotmánymódosítással távolították el, a legfőbb ügyész júliusban végül önként lemondott, a médiahatóság elnökét pedig felmentették – a többi szereplő azonban maradt.
Az AB esetében öt alkotmánybírót tudtak távozásra bírni a regnáló tizenötből: négy tagnak az újra bevezetett 70 éves korhatár, egy továbbinak pedig a 12 éves képviselői mandátumkorlát miatt kellett mennie. Azóta már hat új alkotmánybírót választott a Ház – egyikük a november közepén lejáró mandátumú Czine Ágnes utóda lesz –, de a kizárólag a Fidesz által jelölt és választott bírák továbbra is többséget alkotnak a testületben. 2028-ig mindenképpen, amikor négy korábban választott AB-tag 12 éves mandátuma lejár.
A működését 1990. január 1-jén megkezdő AB sokáig a legmagasabb presztízsű közjogi intézmények közé tartozott. Ezt a bizalmat olyan, a társadalom többsége által támogatott döntésekkel vívta ki az akkor Sólyom László vezette testület, mint a halálbüntetés eltörlése, az abortuszhoz való jog rendezése vagy a személyi szám használatának korlátozása. Természetesen akkor is születtek olyan határozatok, különösen választási ügyekben, amelyeket az egyik vagy a másik politikai oldal vitatott; ezek közül is kiemelkedik például a Fidesz 2008-as népszavazási kérdéseinek (kórházi napidíj, vizitdíj, tandíj) átengedése.
A 2010-ben kétharmaddal hatalomra került Fidesz azonban alapjaiban formálta át az AB-t. Hogy könnyebben befolyásolhassa, 15 fősre bővítette az addig 11 fős testületet, és megváltoztatta a jelölési szabályokat is, így ezután kizárólag Orbánék választottak új alkotmánybírókat. A személyi változások mellett az AB jogköreit is megváltoztatták, illetve korlátozták.
Megszűnt az ún. actio popularis, vagyis az a lehetőség, hogy jogsérelem esetén bárki az AB-hoz fordulhatott. Ma már a testület elé kerülő ügyek többségét az egyedi bírói döntések felülvizsgálata adja. Ekkor született a közpénzügyi hatáskörkorlát is (a költségvetéssel, az adókkal, illetékekkel, vámokkal, járulékokkal kapcsolatos törvényeket kizárólag akkor semmisíthette meg az AB, ha azok tartalma bizonyos kiemelt alapjogokat sértett), amelyet a Tisza most eltörölt. Mindez meglátszott a politikai befolyás alá került testület működésén; az elmúlt bő évtizedben alig születtek olyan döntések, amelyek a Fidesz érdekeivel ellentétesek voltak.
Ezzel párhuzamosan az AB társadalmi megítélése is romlott. A Medián idén márciusi felmérésében egy ötfokú bizalmi skálán közepesnél rosszabb, 2,9-es osztályzatot ért el. Az első helyen az MTA végzett, az Akadémián kívül 3-as feletti osztályzatot a Magyar Művészeti Akadémia és a NAV kapott még, az AB az ÁSZ (2,8) és az MNB (2,6) mellett a köztársasági elnök intézményét (2,5) előzte meg.
Ahhoz, hogy az AB-be vetett bizalom helyreállhasson, további lépésekre van szükség, immár a Tiszától, amely eddig csak felemás módon teljesítette választási ígéretét. Ezek között önkorlátozó intézkedések is vannak. Mindenekelőtt az AB-tagok jelölési és választási szabályait kellene módosítani, amit jogvédő szervezetek is szorgalmaznak. A most megválasztott új alkotmánybírák ugyanis éppúgy egy pártnak – a Tiszának – köszönhetik tagságukat, mint a korábbi, „fideszes” AB-tagok. A „fékek és ellensúlyok” rendszerében pedig érdemes az AB hatásköreit is átgondolni; ezek közül a legfontosabb, hogy a testület jelenleg csak az eljárási követelmények szempontjából vizsgálhatja felül az alaptörvény-módosításokat, tartalmilag, alkotmányossági szempontból nem.
Kérdés, mihamarabb meglépi-e ezeket a Tisza, vagy beéri a mostani személyi és szervezeti változtatásokkal. Eddigi lépéseiből úgy tűnik, a kormánypártnak nem volt és nincs az AB-re vonatkozó, előre átgondolt, átfogó koncepciója. Ez nem baj, de jó lenne, ha az új alkotmány megalkotásakor már előállna egy ilyennel.
