Cikiségünk története
Eljön az idő, amikor a szülők már kínosnak, azaz cikinek számítanak a gyerekeik számára. Azt hiszem, ez így igazságos.
Hazafelé tartunk a kedvenc olasz éttermünkből, a nápolyi pizza finoman kibéleli a belsőnket. Ebben a tompa boldogságban igazából nem is kellene beszélni, csak szépen lépkedni egymás mellett, de aztán mégis elindul a társalgás, és szó szót követve hirtelen kiderül, hogy mi bizony már cikinek számítunk Duskának. Egész listája van már a cikiségünkből, de ebből most nem akar felsorolni egyet sem, hiába próbáljuk észérvekkel győzködni, hogy mindenkinek jobb, ha tudjuk, mivel állunk szemben.
Valójában Bella volt a legcikibb. Hiába próbáltuk fegyelmezni, ő most erről egészen mást gondolt, talán a mediterrán hangulat ihlette meg, ezért vette lazábbra, olaszosabbra a figurát. A kifejezett kérés ellenére mindent felnyalt a földről, felkapta a pincér táljáról leesett pizzavéget, és két falással eltüntette, mindenkihez odadörgölte az orrát, és megugatta a fegyelmezetten viselkedő kollégáit is, akiket a gazdáik szép nyugodtan vezettek el az asztalunk mellett. Égett az arcunk. Próbáltuk volna magyarázni, hogy látták volna pár hete a vietnámiban, ott olyan volt, mint az angyal, de ilyenkor minden szó csak mélyíti a sebet.
Aztán kiderült, hogy végül is az volt a legkínosabb a gyerek számára, hogy nem fegyelmeztük jobban a kutyát, és így nagyon kellemetlenül érezte magát a bőrében. A vendégek és a személyzet őt is egy kalap alá vette a harsány, rendetlen és mindenkit feszélyező famíliával, vagyis velünk. És most ő már nem nekünk akar megfelelni, a korábban olyannyira istenített szülőknek, hanem a világnak, a saját, egyre erősödő önképének. Nyilván más tulajdonságaink miatt is cikinek számítunk, de azokra most nem akart kitérni.
Ismerős helyzet, csak a barikád másik oldaláról. Élénken emlékszem arra az időszakra, amikor szentül meg voltam győződve arról, hogy nekem sorsolták ki a legkellemetlenebb szülőket. Legszívesebben odacsapódtam volna másokhoz, vagy megkértem volna, hogy fogadjanak örökbe, legalább pár hónapig, amíg kiheverem anyámékat. Mert más szülők lazák voltak és modernek, okosak és higgadtak, felfogták, hogy én egy kamasztestbe zárt felnőtt vagyok már, akinek éppúgy van véleménye, akarata és ízlése, mint bárki másnak. Saját maga akarja beosztani az idejét, és megértetni végre valakivel, hogy a matekleckénél igenis vannak fontosabb dolgok a világon.
Valahol mélyen persze sejtettem, hogy ezek az ideális szülők is átváltoznak, amint a vendégek kilépnek a házból, de ezt gyorsan elhessegettem. Mindegy volt, csak jöjjön végre létre a csere, kerüljek át egy jóval megértőbb helyre, mert már elviselhetetlen, hogy mindent el kell magyarázni az én begyöpösödött őseimnek, akikbe semmi álmodozás nem szorult, már rég elfelejtettek élni, csak a kenyér- és tejjegy köti le a figyelmüket, meg hogy mi legyen a vasárnapi ebéd, ami általában úgyis mindig ugyanaz: húsleves és rántott hús.
Szerintem Duska nagyon jól szót értene az akkori önmagammal. Bár Dusi még nem itt jár, de már erre tart, a cikiségünk listája vélhetően hónapról hónapra bővülni fog, amíg nem tetőzik valahol az elviselhetetlenség határán, hogy aztán szépen lassan visszahúzódjon, ha szerencsénk van. És nagyon remélem, hogy szerencsénk lesz, ahogy apáméknak is volt velem, hiszen pár évre rá már az volt nagyon is szerethető bennük, ami elől fejvesztve menekültem volna: a biztonság, az állandóság, hogy mindig van hová hazatérni. És mindig tele a hűtő, amikor érkezem.
Idejében jött a visszajelzés, mert már kezdtem elbízni magam. Azt hittem, hogy ha kisebb hibákkal ugyan, de olyan tűrhető szülővé fejlesztettem magam, aki ellen nem is érdemes lázadni, hiszen olyan jó fej. De most nem ez a szerep vár rám. Nem lehetek cinkos mindenben, mert nem ez a dolgom. Annyi történt, hogy az élet igazságot szolgáltat: most nekem kell szó nélkül tűrnöm, hogy mindaz, ami korábban jó volt, és bejött, most fokozatosan elviselhetetlenné válik. Emelt fővel elfogadni a most megfellebbezhetetlennek tűnő ítéletet: akár le is cserélhetnek képzeletben.
A legnagyobb jófejség most nyilván az, hogy cseppet sem törekszem erre, nem akarok fiatalos boomer lenni, nem tagadom meg önmagam, a rám kiosztott szerepet. Beleállok, mint a cövek. Aztán suttyomban próbálok minél többet kihozni a szituból, mint Bella az olasz étteremben: nem törődve senkivel és semmivel, és persze bízva a tálról lepottyanó pizzavégekben. Lehet, hogy ciki, de legalább nem leszek éhes. Már ez is valami.
