HÉTKÖZNAPI CSODA
Nyaram nem éppen úgy alakult, ahogy elképzeltem – gondoltam magamban, miközben a szomorúságot nem könnyű eltitkolni egy kemény vizsgaidőszak után. Az egyetemi könyvtár nagyolvasójában merültem el a nyelvészet, irodalom és történelem világában, a szigorlatokra készülve. Mikor hazatértem a megpróbáltatások után, apám humorosan megjegyezte, hogy „könyvtárszínem” lett a sok tanulás következtében. Én pedig csak annyit válaszoltam, hogy ennél nem is lehetne másmilyen.
A vizsgáim sikerültek, amit megérdemelt pihenés követett volna: a strandon töltött órák, a Körösökkel való barangolások, a kajakozás, a nyári tábori tűz gyújtása, a foci a régi barátokkal, és a gyulai vár melletti kultikus Rondellában eltöltött sörözések, ahol a város legszebb lányai varázsolták el a pillanatokat. Azonban a családi tanács egy újabb, izgalmas döntést hozott. Nyáron elkezdjük a nyaralónk építését Szanazugban, a Kettős-Körös összefolyásánál. A pénzünk nem volt elegendő ahhoz, hogy egy kivitelezőre bízzuk a feladatot, így kénytelenek voltunk a saját kezünkkel dolgozni. Ezért megbíztunk egy kőművest, és apámmal, valamint a testvéremmel együtt vágtunk bele a feladatba.
Gyermekként városi lépcsőházban nőttem fel, ezért az olyan praktikus dolgok, mint az alapásás, zsaluzás vagy a betonkeverés, teljesen ismeretlen területet jelentettek számomra. Képzeljétek el, hogy soha nem toltam talicskát, és utánfutót sem kapcsoltam a kocsihoz. Sosem volt alkalmam téglát rakni és a felnőttként megszerzett tapasztalataimat egyáltalán nem tudtam hasznosítani ezen a téren. A munka során sok új dolgot kellett gyorsan megtanulnom, hiszen hirtelen kötelességekkel szembesültem.
A ház szerkezetkész állapotba jutott másfél hónap leforgása alatt, miközben rengeteget tanultam, és ez a nyár nem csupán fáradtságot hozott, hanem új szemléletmódot is. Eldöntöttem, hogy ez a tapasztalat segít átformálni azt az értelmiségi nézőpontot, ami eddig a világot szemlélte. Mégis, nem tagadhatom, hogy néha honvágy gyötört, amikor a könyvtár csendes magányának nyugalmára gondoltam.
A tetőcserepezés volt a legkedvesebb tevékenységem ebben a folyamatban. Ekkor már én irányítottam a családomat és a segédkezők sorát, így a ház legmagasabb pontján raktam a cserepeket a helyükre, ügyelve főleg a kúpcserépre. Az érzés, amikor láttam, hogy a munka olyan gördülékenyen halad, felejthetetlen volt. Amikor végül elkészültünk, először futott át rajtam az a csodálatos gondolat, hogy a ház egyszer tényleg a miénk lesz.
Már több mint harminc éve élvezzük a birtokunk adta idillt, amit együtt hoztunk létre. Sajnos már nem teljes létszámban vagyunk, de a kedves emlékek élénken élnek bennünk. Az építkezés talán elrabolt egy nyarat az életemből, de amint eltelt az idő, ez a nyár már egyre elfogadhatóbbá vált számomra. Azok a családi döntések, amiken együtt munkálkodtunk, valószínűleg a legjobb választást bizonyultak. Tanulságul talán annyit mondhatunk: még ha kezdetben nehézkesen is indulnak a dolgok, a végén mindenképpen elérhetjük a csodát – nem csak elvont értelemben, hanem a legparányibb és legértékesebb mindennapi megélések keretein belül.
