Karate és Chuck Norris kisugárzása
Dusi feltűnő lelkesedéssel kezdett el karatézni, ami különböző reakciókat váltott ki a környezetéből. Miközben többek bólintottak az irányába, én valahol a kettő között éreztem magam. Az idő múlásával egyre inkább kételkedtem abban, hogy felnőttként vagy gyermekként ütlegezzük egymást, noha tudtam, hogy a küzdősport évszázadok óta velünk él. Az emberi történelem során sosem halványult el a vágy, hogy megóvjuk magunkat a veszélyektől, és időnként szükségszerű, hogy támadjunk is.
Az én kamaszkori éveimben a karate iránti érdeklődés gyorsan nőtt. Ekkor Bruce Lee elvesztését követően Chuck Norris hírneve emelkedett, és a csodaszép akciófilmek, melyek VHS kazettákon terjedtek, tele voltak látványos harcokkal. Linda, a klumpás rendőrlány karaktere kissé komikus volt számomra, míg a Karate Kid története csúcsra járatta a népszerűséget. A nyolcvanas években nem voltak egyértelmű megkülönböztetések a harcművészetek között; a fehér öltözet és a fekete öv rendkívül vonzó volt, mint a férfias képességek szimbóluma.
A harcművészetek valódi arcai
Érdekes módon egyre inkább feltűnt, hogy a valódi mesterek a civil életben csendes, békés emberek. A harcművészek nem az agresszióra törekszenek; ez a tévhit hamar megdőlt bennem. Egy fekete öves barátom, pontosan tudva, hogy mikor kell a szavakat választani, bármikor hajlandó volt csendben félreállni, még egy konfliktus helyzetben is. Ám amikor egy tolvaj megtámadta, egyetlen kecses rúgással helyreállította a rendet. Ezt a létfontosságú mozdulatot szerettem volna megtanulni én is.
Hamarosan barátom, Zoli, aki szintén lelkesedett a harcművészetek iránt, egy antikváriumban rábukkant egy cselgáncs kézikönyvre. Azonnal elhatározta, hogy elsajátítja az összes fogást, és természetesen engem is bevont a terveibe. Az őszinte lelkesedéssel lapozgattuk a képeket, próbálva lemásolni a bemutatott mozdulatokat. S nemsokára kiderült, hogy könyvből megtanulni a küzdősportot olyan, mintha Shakespeare műve alapján készülnénk fel a nászéjszakánkra. Hiába próbáltuk felvenni a kezdő pózt, folyamatosan a könyvért kellett rohangálnunk, ami nem volt könnyű feladat. Az volt a legnagyobb csoda, hogy nem bántottuk meg egymást, vagy legalábbis Zolit nem, mivel ő sokkal ügyesebb volt.
Első lépések a harcművészetek világában
Egy idő után beiratkoztunk egy valódi karate tanfolyamra, amely a város szélén működött, félig legálisan, mivel a rendszer nem nézte jó szemmel az ilyen helyeket. A helyszínhez való biciklizés már önmagában is hozzájárult a bemelegítéshez. Én naivan arra számítottam, hogy már az első alkalommal megtanulom a pörgőrúgást, amelyet Chuck Norris olyan eredményesen alkalmazott. Azonban az első edzés reality check volt, inkább hasonlított egy monoton tornaórára, mint izgalmas küzdelemre. Így a lelkesedésem pár alkalom után alábbhagyott, végül még a sárga övig sem jutottam el, nemhogy más övfokozatokig.
Most Dusi fekete ruhákban küzd, míg a mesterek piros övet hordanak, s legmagasabb fokozat talán a lila vagy a barna. Nemrég megérkezett a teljes felszerelése: fekete póló, nadrág (Warrior felirattal), fehér öv, lábszárvédők, rúgásokhoz való párna és bokszkesztyű. Kicsit aggódom, hogy nehogy baleset érje, hiszen nem szeretném, ha a gyerek fejét péppé vernék csak úgy edzés közben. Ugyanakkor bízom benne, hogy a küzdősport fejlődést hoz számára: önfegyelmet és a másik tiszteletét tanulja meg, ahogyan azt a szőnyeg szélén való hajlongások is mutatják. Talán még az a bizonyos rúgás is elő fog kerülni, amit egyszer majd használnia kell.
A küzdelem szelleme
Ahogy Dusi felöltözik, én a kezemre húzom a párnát, és már a rúgások zúdulnak is ránk. Bella, a kutyánk, persze felháborodik, hiszen őt nem vontuk be a játékba, és rendkívül zavarja, ha azt érzékeli, hogy kárt akarunk tenni egymásban. Ha küzdeni próbálunk, mindig ő az, aki közénk ugrik, s az öleléseket is figyelmeztetésként értékeli. Ha némán csináljuk, még elmegy. Miért ne lehetne egyszer elvinni az edzésre, ahol botokkal is hadonásznak?
Fogalmam sincs, meddig tart ki Dusi lelkesedése, de szurkolok neki. Én már sosem fogom újra érezni azt a lángot. Chuck Norris, a mítosz, már nem él, és az ízületeim is egyre inkább megmutatják a koromat. De nem adom fel, hiszen az élet egy folyamatos küzdelem, és persze, a fekete övre még mindig vágyom!
