Az EU-tagság Kérdése és Ukrajna Sorsa
Március 15-én a nemzeti ünnepségek során számos politikai beszéd hangzott el, köztük Lázár János megjegyzése, miszerint hazánk soha nem válik ukrán gyarmattá, és Szijjártó kijelentése, hogy Ukrajna soha nem fogja elnyerni az EU-tagságot. A tömeg, amely részben a kormánypropaganda hatása alatt állt, lelkesen tapsolt ezekre az állításokra. Racionális megfontolások mentén azonban elképzelhetetlen, hogy Ukrajna gyarmatosítóként lépjen fel, és egyáltalán nemcsak Magyarország vétójától függ, hogy mikor válhat EU-tagállammá.
Orbán Viktor beszédében hangsúlyosan bírálta az Európai Uniót, ami az elmúlt évtized retorikájában is érzékelhető változást tükröz. Kezdetben az EU kritikája óvatosan fogalmazódott meg, ám mára odáig jutottunk, hogy Brüsszel negatív befolyását és a „globalista célkitűzések” erőszakos terjesztését állítják, sőt a Brüsszel-Berlin-Kijev tengelyt már mint a nemzet érdekeivel ellentétes ellenséget tüntetik fel. Az EU egyik legfontosabb gazdasági partnerünkként használt retorika ma már olyan geopolitikai fenyegetésként jelenik meg, amely ellen „szabadságharcot” kell vívnunk.
Az áprilisi választások valódi tétje, amelyről a kormányzat nyilvánosan nem beszél, Magyarország EU-tagságának jövője. A közvéleménykutatások szerint a lakosság több mint 70%-a támogatja az EU-tagságot, amely jogilag is megkérdőjelezhetetlen. Azonban a fennálló helyzet alapján, ha a Fidesz nyerne, reális esély van rá, hogy 2030-ra Magyarország már nem EU-tagállamként rendezheti a következő parlamenti választásokat.
A háború elhúzódása alapvetően új helyzetet teremtett, ami Orbán szerint erős nyomást gyakorol ránk a brüsszeli oldalról, hogy aktívan támogassuk a háborúzókat pénzügyileg és szimbolikusan. A kormány kommunikációja alapján úgy tűnik, hogy a kormány most már nem tesz említést az agresszióról, és a szavak, amelyekkel Ukrajnát értékelik, közelebb állnak az agresszorok védelméhez. Az EU tehát nem csupán szövetséges, hanem egyúttal kockázat is, amelynek tagsága már nem előnyt, hanem a nemzet biztonságát fenyegető tényezőt jelenthet.
Orbán retorikája már megágyazott a lehetőségnek, hogy győzelme esetén „kényszeredetten, de logikusan” hivatkozhasson az EU-ból való kilépés szükségességére, mint az egyetlen módra a béke és stabilitás megőrzésére. Jelenleg, a 2030 utáni bővítések fényében, akár nettó befizetővé is válhatunk az EU költségvetésébe. Az uniós tagállamok összefogásának mértékénél fogva, a közös biztosítékokat keresve, valószínűsíthető, hogy 2027-re a helyzet jelentősen módosulni fog, sőt, a Fidesz előző frakciókban való kizárása saját „zsaroló” stratégiájának következményévé válhat.
Fontos, hogy optimistán tekintsünk a jövőre, de a felmerülő veszélyeket nem hagyhatjuk figyelmen kívül. A legrosszabb következmény nem csupán az EU-tagság előnyeinek elvesztése lenne, hanem az, hogy Magyarország Oroszország és Kína befolyásának alá kerülhet, ezzel új korszakot nyitva a történelmünkben. Az ellenzék erkölcsi kötelessége, hogy a kampány során felhívja a figyelmet a kormányzati retorika hamisságára: a szavazás valódi tétje az EU-tagságunk jövője és az, hogy képes-e Magyarország új irányt találni, vagy végleg a keleti partok felé sodródik és ott is horgonyozik.
