Mozart és Salieri: Zsenialitás versus Középszerűség
A bécsi udvari zenekar döntése, hogy Antonio Salieri halálának 200. évfordulóján tisztára mossák a komolyzenei legendát övező pletykák mocskát, magában hordozza a lehetetlenség ízét. Az olasz zeneszerző, aki olyan tehetségeket tanított, mint Beethoven, Liszt vagy Schubert, paradox módon saját hírnevét inkább egy makacs vádnak köszönheti, mintsem páratlan zeneműveinek. Az állítás szerint Salieri Mozart gyilkosa volt, méreggel vetett véget a zseni életének. Ezt a súlyos vád sosem nyert bizonyítást, de máig árnyékot vet Salieri munkásságára.
Salieri és az évfordulók furcsa versengése
Bécs 2025-ös kulturális programja egyszerre ünnepli Salierit és Johann Strausst, a „valcerkirályt,“ aki épp abban az évben született, amikor Salieri meghalt. Az austro-italiai zenei művészeti kontraszt immár nem csak történelmi rivalizálásban, hanem a szimbolikus költségvetési előirányzatokban is megjelenik: jelentősebb források áramlanak Strauss 200. születésnapjának megünneplésére, mint Salieri rehabilitációjára. Május 17-18-án azonban még így is a bécsi Musikverein Aranyterme ad otthont Salieri előtt tisztelgő koncertsorozatnak, ahol Riccardo Muti vezényletével csendülnek fel kantátái és híres „Udvari zenekari miséje.”
Az események középpontjába került Mozart „Jupiter-szimfóniája” is, amely kéretlen, de tagadhatatlan emlékeztetőként szolgál: Mozart zsenialitása nélkül Salieri magabara hagyva, a feledés homályába süllyedhetett volna.
A féltékenység legendája és Puskin árnyéka
Salieri alakját a kortársak és az utókor a féltékenység és irigység képével ruházták fel. Az idős zeneszerző által a halálos ágyán állítólag elmondott önvád csak tovább mélyítette a pletykák gyökereit, amelyek szerint ő akart végezni mind Mozarttal, mind Beethovennel. Salieri orvosai ugyan határozottan cáfolták ezeket a vádakat, azt állítva, hogy a mester demencia okozta összefüggéstelen beszédeiből merítettek ezek a rémtörténetek.
A pletykák azonban a művészetben is megtermékenyítettek egy egész nemzedéket. Puskin 1830-ban írt rövid színműve, „Mozart és Salieri,” ékes példája ennek a jelenségnek. A költő sorai Salierit mint a zseniális Mozart gyilkosát örökítik meg: „Mi haszna annak, hogyha Mozart él, És minden tettével följebbre ér?” Puskin gondolatai önmagukban legendává váltak, amelyre Rimszkij-Korszakov zeneművészete 1898-ban operát épített.
A fikció diadala: Amadeus és a Salieri-szindróma
A 20. század végén Peter Shaffer színdarabja, az „Amadeus” fokozta tovább Salieri negatív mítoszát, fikció és valóság határait mosva össze. A darab és Milos Forman zseniális filmadaptációja, amely 1984-ben nyolc Oscar-díjat nyert, a pszichológiai mélységekre helyezte a hangsúlyt. A történet Salieri fájdalmas szembesülését mutatta be saját középszerűségével, amelyet Mozart ragyogó tehetsége világított meg még élesebben.
A Salieri-szindróma, amelyet a film tett híressé, azóta metaforájává vált annak, miként lehet a tehetségekkel való közvetlen szembesülés fájdalmas és mérgező.
Salieri rehabilitációjának küzdelmei
A most zajló Salieri-évfordulós rendezvények Bécsben kísérletet tesznek arra, hogy az olasz zeneszerzőt új megvilágításba helyezzék. Vitaestek, előadások és zenei bemutatók próbálják bemutatni, hogy életútja és munkássága közel sem merült ki a féltékenykedő komponista szerepében. Emellett a családjáról, nyolc gyermekéről, valamint a bécsi udvari támogatásról is megemlékeznek, amely pályafutását elindította.
Több mint 30 évvel halála után Salieri exhumálását követően díszsírt kapott a Bécsi Központi temetőben – ironikus módon ezzel végül a társadalmi elismerés sokkal később érkezett meg, mint zenei karrierjének csúcsán.
Forrás: nepszava.hu/3279362_talan-lehetetlenre-vallalkozott-jurgen-partaj
