Személyiség és világpolitika
A világpolitikai iskolák gazdagsága az Egyesült Államokban szinte megfoghatatlan. Az egyszerűsítés kedvéért két jelentős irányzatot érdemes megkülönböztetnünk: az idealizmust, amely az Amerika kivételességére és a demokráciaterjesztésre épít, és a realizmust, amely inkább a hatalmi egyensúlyra és a katonai-gazdasági erőre összpontosít. Donald Trump első elnöksége alatt a „America First” doktrína mentén gyakran az izolacionista elnökök közé sorolták őt. Trump maga is hangsúlyozta, hogy „Amerika nacionalista elnöke vagyok, nem a világé.” E megközelítés keretein belül kifejezett ellenérzést mutatott a multilaterális intézmények iránt; több nemzetközi egyezményből is kivonta az Egyesült Államokat, és még a NATO-ból való kilépéssel is megfenyegetett.
Azonban az izolacionista besorolás már Trump második elnöksége alatt megkérdőjelezhetővé vált, különösen az ő beiktatási beszédében kifejtett ambíciói miatt, amelyek expanzionista célokat vetítettek előre. Az általa megfogalmazott mondat: „Az Egyesült Államok újra növekvő nemzet lesz, kiterjeszti területét, és új, gyönyörű távlatokba viszi zászlónkat” visszatérő visszhangra talált a történelem során. Az első évét a „béke elnökeként” definiálta, miközben a nyers katonai erőre való támaszkodása egyre nyilvánvalóbbá vált. Trump közel ezer rakétacsapást rendelt el hét állam ellen, beleértve Iránt, Venezuelát és Szíriát.
Az elnök ambiciózus tervei között szerepelt Grönland annektálása, melyet „abszolút meg kell szereznünk” kijelentéssel illetett, és Kanadát az Egyesült Államok „51. államának” kívánta tekinteni. A Panama-csatorna visszaszerzése is szerepelt a céljai között. A nyíltan hangoztatott „rezsimváltás”-koncepció pedig Iránt célzó rakétatámadás stratégiai alapját képezte. A külpolitikai döntései sokszor érthetetlenek vagy önkényesek lehetnek a külső szemlélők számára, sok esetben kirajzolva a szabályalapú nemzetközi rend leépülését.
Trump külpolitikájának sajátos ismérve a vezetőközpontúság, amely leginkább autoriter vagy gyengén intézményesült rendszereknél figyelhető meg. Ez rendkívül szokatlan az Egyesült Államok politikai környezetében. Az elnök saját egyéni jellemzőit – mint például nárcizmusát, magas státusz- és elismerésigényét, dominanciára való törekvését – a személyes kapcsolatok hálózatában érvényesíti, amely lehetővé teszi, hogy a diplomaták helyett a vezetők közötti közvetlen kapcsolatok előnyben részesüljenek.
Ez az elvárás számos autokratikus vezető iránti vonzalmat eredményezett, mivel Trump érzelmeit és érzékenységeit a külpolitikában érvényesíti, alkalmazva a hízelgést, szimbolikus gesztusokat és figyelemfelkeltő ajándékokat. Trump elve az, hogy „az erős államhoz erős vezető kell” és ennek megfelelően külpolitikáját az „erős államférfi” ideájának megfelelően alakítja, ám gyakran nélkülözi a megszokott intézményi kereteket.
A davosi Világgazdasági Fórumon bejelentett Béketanácsa is ezt a koncepciót példázza. Trump megközelítése szerint a nemzetközi konfliktusok megoldása nem intézményesített keretek között, hanem személyes, tranzakcionális megállapodások révén lehetséges. Ez a gyakorlat egy új diplomáciai stílust teremtett, amely a politikai autoritás személyes vonzerején alapul.
Trump célja, hogy saját történelmi önképét építse, amelyben nemzete területének növelése, a geopolitikai befolyás kiterjesztése és a történelmi nagyságra vágyik. Ebből a szempontból Grönland nem csupán egy abszurd terv, hanem a trumpista politikai örökség része is, hiszen e terület annexiója huszonkét százalékkal növelné az Egyesült Államok területét, ez pedig egy újabb lépés lenne Trump ambiciózus terjeszkedési politikájában.
Azonban ezek a személyre szabott területi ambíciók nem harmonizálnak a XXI. századi globális rendszerekkel. A Grönland kapcsán tett lépések is mulandónak bizonyultak, hiszen a hirtelen ötletek, katonai fenyegetések and gazdasági szankciók nem hozták meg a kívánt eredményt. Az elnök körüli elképzelések és valóságok feszültsége tovább növekszik, ahogy a külpolitika improvizációval teltté válik, amely csökkenti a globális együttműködés becsületét és hatékonyságát.
Trump világrenddel kapcsolatos elképzelései komoly kockázatokat rejtenek magukban, mivel az intézményi keretek hiánya kiszámíthatatlansággal fenyeget, ami alááshatja a szövetségi rendszerek stabilitását. Ha a világ valóban olyan vezetők köré szerveződik, mint Trump, Putyin és Hszi, akkor a múlt századi intézményes világrend végleg eltűnhet, helyét pedig egy anarchikus, személyes lojalitáson alapuló globális rendszer veheti át, amely különösen hátrányos kimeneteleket jelent a kis államok számára.
