Markó Béla: A Kenyérhéj Fölöttébb Szükséges Voltáról
Ma már nem túl nehéz megfogalmazni azokat a régi tanulságokat, amelyeket vallásos és politikai vezetők egyaránt hirdetnek, akár Donald Trump, akár Robert Fico esetében. „Ne kívánd felebarátod Grönlandját!” – ez a megállapítás talán kétségbeejtő, de igaz: soha ne kívánd más szülőföldjét. Főleg, amikor a keresztény Európa eszméjéről beszélünk.
Erdély történetét mindig is nehezítette a szobrok körüli vita. Hosszú küzdelmek árán sikerült megakadályozni, hogy Marosvásárhelyen Ion Antonescu háborús bűnös szobra felállításra kerüljön, miközben Aradon sok évnyi harc után most már végre a Szabadság-szobrot lehetett a köztérre elhelyezni. Érdekes módon, míg másutt, mint Rómában, a történelem évezredekben mérhető, nálunk ez inkább évszázadokban mérhető mulandóság.
Jelenleg úgy tűnik, a Sütő András marosvásárhelyi szobrának ügye is megoldódni látszik végre. Az önkormányzat magyar és román tagjai közötti nézeteltérések, bürokratikus akadályok után végre megszületett a konszenzus: emléket állítanak Sütő Andrásnak, és egy 1848-as román forradalmárnak is. Végre közzétették a pályázat nyertesét: egy tehetséges marosvásárhelyi szobrász terveit.
Ugyanakkor aggasztó, hogy sokan nem értik, miért is fontos Sütő András szobra. Históriánkban nem sok idő telt el a rendszerváltás óta, mindössze harminchat év, és ezalatt Sütő, az RMDSZ alapítója, tragikus események keresztüzében élt tovább. A mai emberek sokszor feledkeznek meg arról, hogy Sütő András hazatérése és itthon maradása nem csupán egyéni döntés, hanem a közösség hűségét is példázta.
Sok olyan személy ma is átgondolja, hogy mivel is járult hozzá Sütő András a magyar kultúrához, és hogy az általa képviselt értékek mennyire élnek még ma is. A kérdés, hogy vajon a helytállás és a kultúrák közötti együttélés értékei mit jelentettek számunkra, elérhetetlenné váltak-e a ma elvárásai mellett.
Ezek az eszmék, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy ne adjuk fel hagyományainkat, elvárják, hogy ma is értékeljük őket. Mégis, vajon túl idealista a hit, amely a közösségi hűség és a különböző kultúrák egymás mellett élésének szükségességéről szól? Amikor Sütő András írásait olvassuk, ismét csak azt tapasztaljuk, hogy a „Jussunkat feladni” gondolat ma is aktuális, és megkérdőjelezi, hogy mekkora veszélyt jelent számunkra a közömbösség.
Az emlékek, mint a Beneš-dekrétumok és a kisebbségi jogok kérdései, nem csupán történelmi emlékek; élő sebek, amelyek napjainkban is érvényesek. Szükséges ennek a sebnak a gyógyítása, amely egy rendkívül bonyolult politikai helyzet eredményeként jött létre. A világ sajnos nem figyel annyira a kisebbségekre, mint ahogy régen tette, és a nemzetpolitikai diskurzusok is sokszor üres tolakodások maradnak.
Mivel a múlt tanulsága szerint az önálló erőforrásokat nem tudjuk egyedül elérni, fontos, hogy keressük a hazai és nemzetközi szövetségeket. A közös hang kiemelkedően fontos, hiszen a hangunk súlya annál nagyobb, minél többen állunk össze a közös célok érdekében. Határozottabb fellépés már régóta esedékes lenne, ahogyan a Beneš-dekrétumokkal szembeni hangos fellépés is kulcsfontosságú lenne a nemzeti identitásunk védelme érdekében.
A választások közeledtével fontos, hogy értékeinket felmutassuk, és emlékeztessük egymást a múlt erkölcsi tanulságaira. Remélem, hogy nem visszük a történelem kígyózó útjaira azt a közösségi szolidaritást, amelyre Sütő András és kortársai is hivatkoztak. Ha a következő évtizedekben sikerül közös hídépítéseket végrehajtanunk, talán a benne rejlő szellemi örökség valóban megmarad, és továbbra is erősíteni tudja közösségünket.
