Mentőövre várnak a zenei klubok
Nem az a fő kérdés, hogy egy-egy hely jobb vagy rosszabb a másiknál – az aránytalanságok tényleges eltörlése már mérföldeket javítana a hazai szórakoztatóipar helyzetén, és az sem ártana, ha a kulturális események jegyeire nem 27 százalékos adót szedne a magyar állam.
Ha válságban van a szórakoztatóipar működési modellje, elszálltak a rezsiárak és az előadói díjak, miközben átalakultak a fogyasztói szokások, aktuális kérdéssé válik, hogyan lehet Magyarországon önálló kulturális intézményt létrehozni és működtetni – úgy, hogy külső beleszólás nélkül, piaci alapon is megálljon a lábán, vonzó és trendi programkínálattal, valamint teret adva feltörekvő, még ismeretlen előadóknak is. Ilyen intézmény legalább három biztosan létezik: a Bognár Attila által alapított A38, a Gőz László vezetésével működő Budapest Music Center és a Fonó Budai Zeneház, többek között Horváth László ügyvezetővel az élen. Mindhárman a budapesti Inga Kultúrkávézó „Kulturális intézmények rendszereken át” című programsorozatának első, klubokról szóló alkalmán beszéltek minderről és a tanulságokról.
Apropó is akadt: a koronavírus-járvány óta megroggyant klubélet problémái mellé Pajor Tamás moderátor szavaival élve az „Orbán-rendszer giccsparádéjának összesűrűsödése” társul, amelyre az előző rendszer „ideológiai konstrukciója” ráöntötte a maga nacionalizmusát, „népi kultúrának” elnevezve azt.
Az A38, a Budapest Music Center és a Fonó Budai Zeneház még bőven a szóban forgó giccsparádé előtt, harminc éve vállalta magára az életképes kultúra fenntartását, miután hasonló cipőben jártak: kiadóként kezdték, majd rájöttek, kell egy hely, ahol a rajongók és előadók találkoznak. Ez azóta nemcsak programszervezést jelent, hanem a pályakezdők tudatos terelgetését, valamint broadcast- és streamingtevékenységet is, amellyel archívumot is építenek a jövőnek. Pajor Tamás szerint az ilyen helyek kulturális szempontból közfeladatot látnak el.
Bár ezt látszólag elismeri a mindenkori kulturális kormányzat, közel sem egyértelmű, hogy jár-e vele állami támogatás. A klubélet szereplőivel nem az elmúlt 16, hanem az elmúlt 30 év mondatja, hogy a mindenkori kormányzattal nem igazán szabad birokra kelni.
Tanulságos, hogy az A38, a Budapest Music Center és a Fonó Budai Zeneház rég Magyarország ikonikus helyei közé tartoznak, mégis kivétel nélkül anyagi nehézségekkel küzdenek. „Észrevettek engem is, támogattak az elmúlt harminc évben: volt, hogy 1 milliót kaptunk egy egész évre, volt, hogy 400 millió forintot. Igen ám, de ahhoz mi hozzátettünk 700-800 milliót, a saját üzleti érzékünknek köszönhetően” – említette példaként Gőz László a Budapest Music Center helyzetét. Ezzel szemben a négy éve épült Magyar Zene Háza becslése szerint üzemeltetéssel és építéssel együtt már 50 milliárd forintnál járhat. Horváth László kiemelte a vidéki művelődés egyik hosszú ideje fennálló gátját, a fővárosra koncentráló kulturális vízfejűséget. „Nincsenek képben, hogy mi a trend a fővárosban, a számukra elérhető produkciókból válogatnak. Nem az a baj, hogy vannak falunapok, hanem az, hogy választókerületi megosztásban találták ki és építették fel, ennek a hozományát pedig nagyon sokan fogják elszenvedni.” Gőz ugyanakkor hangsúlyozta, a probléma forrása nem az, hogy egyik hely jobb vagy rosszabb a másiknál: az aránytalanságokat kellene a mindenkori kulturális kormányzatnak megszüntetnie.
Nyílt levélben kérnek sürgős egyeztetést és kiszámítható finanszírozást Tarr Zoltántól a magyar kulturális élet képviselői. A Tisza már 2026 februárjában, „A működő és emberséges Magyarország alapjai” című programjában is foglalkozott a kérdéssel: célul tűzték ki a művelődési házak felújítását és korszerűsítését, valamint regionális szakszolgálatok kiépítését a kulturális programok szervezésének megkönnyítésére. Írtak a könnyűzene helyzetéről is, külön célul tűzve ki a feltörekvő előadók támogatását. A szórakozóhelyekkel kapcsolatos konkrétumokra nem tértek ki, de az aránytalanságok eltörlésében az átláthatóbb kulturális finanszírozási rendszer kiépítése legalább első lépésként segíthetne.
A kulturális események jegyeire vonatkozó 27 százalékos áfáról a programban nem, de annál több szó esett az este folyamán: határozott egyetértés volt abban, hogy elkerülhetetlen ennek mihamarabbi, jelentős csökkentése – már ha valóban fontos a magyar szórakoztatóipar megmentése. Bognár Attila kiemelte, jó pár évtizede van a szakmában, de nem is hallott még Európában olyat, hogy valahol két számjegyű legyen a kulturális jegy áfája. Ezt 2012 környékén vezették be, az Európai Unióban máshol nem volt rá példa; az Orbán-kormány akkor a költségvetési egyensúly javításával magyarázta a lépést.
A Tisza-kormány időről időre hangsúlyozta, hogy a párbeszéden alapuló döntési folyamatokban hisz, de a jelenlévők szerint a 27 százalékos áfa csökkentésére azért sem került sor eddig, mert a mindenkori kormányzat egyszerűen nem hallgatta meg azokat, akik napi szinten ebben az ágazatban dolgoznak.
