Szőcs Géza posztumusz kötete: „spontánul összefésülődött szöveghalmaz”
Szőcs Géza posztumusz megjelenő kötete szándéka szerint a költő szülőföldjéhez és az irodalomhoz fűződő szenvedélyes viszonyára is számos módon rávilágít. Mégis inkább monumentális torzó maradt.
A 283 oldalas könyv kezdő lapjain a szerző hat, Kolozsvár-élmény ihlette versét találhatjuk. Az utána következő 88 oldal hosszú idézetek révén előbb a kolozsvári Sétatér irodalmi megjelenéseit, majd a közeli tó madarai nyomán a hattyúmotívumok magyar költészetbeli példáit taglalja. Ezt követően 16 vegyes műfajú és témájú szöveget közöl: interjút, karcolatot, librettórészletet. Mindehhez 163 oldalnyi jegyzet társul, amelynek indexszámokkal jelölt pontjai főként a Sétateret, illetve a hattyúkat emlegető citátumokat sorakoztatnak fel rövid kommentárok kíséretében. Közöttük kiemelt szerzői figyelmet kap egy Hölderlin-vers csaknem kéttucatnyi műfordítása. A regiszter Muszorgszkij Hovanscsinájától Elizabeth Weston versrészletéig, Vergiliustól Gottfried Kellerig terjed.
A fő textusokat elő- és utószavak nyitják és zárják. A kötetet Farkas Wellmann Endre állította össze. Az általa írt előszó szerint ezt a rendkívül heterogén anyagot a további munkálkodás reményében adta át a szerzőnek, aki azonban nem írt hozzá, csak apróságokat javítgatott, figyelt a hivatkozásokra, a forrásmegjelölésekre, az ortográfiára. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy élete utolsó napján is ezen a kéziraton dolgozott.
Farkas Wellmann Endre nyitómondata szerint ez a könyv a Kolozsvárról valaha született legszebb vallomás. A fő gond mégiscsak az, hogy e szövegek jelentős hányada csak közvetetten kapcsolódik az erdélyi poliszhoz, sőt nem egy közülük még így sem. Petőfi Tündérálmok című művében, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes vagy Rakovszky Zsuzsa említett versében megjelenik ugyan a hattyú motívuma, ám egyfelől a szerepe ezekben igencsak alárendelt, másfelől Erdélyhez egyiküknek sincs köze.
Eleve kérdés továbbá, hogy egy nagy történelmi hagyománykincset felhalmozó, jelentős kulturális aurával rendelkező város bármilyen lényegi karakterjegye megközelíthető-e egyetlen tere, illetve ennek valamely ezoterikus részeleme révén. A mű azt tanúsítja: nem. Utószavában a szerző a kezdetben jelzetthez képest már gyökeresen más célt és szerepet is talált művének: szabad asszociációk jegyzékének nevezi, hozzátéve, hogy sok időt vett el az idézetek pontosítása, visszakeresése, és nem is találta meg mindegyiket.
A könyv terjedelmének legjelentősebb része idézet, méghozzá igen eltérő típusú és színvonalú művekből. A szelekció néha elég meghökkentően működik. Érthető például, hogy a szerző idézi Márai Tó című karcolatát, amelynek nincs ugyan köze a kolozsvári helyszínhez, ám hangulatát mégiscsak felelevenítheti. Szőcs Géza azonban, mint különös érdekességet, a Márai-könyv egy további, a Nő című szövegének nyitányát is citálja. Az olvasó eleinte arra gyanakszik, hogy a szerző ironikus keretbe helyezi e kimetszett mondatokat, de nem, a szövegkörnyezet szerint ezt is komolyan kellene vennünk.
A mű számos részlete bizonyítja a szerző komoly, a kuriózumokat is számon tartó erudícióját, irodalom-, művészet- és zenetörténeti tájékozottságát. Fel-felvillantja elemző és értelmező készségét, a lírikusi nyelvalakítás stílusteremtő kvalitásait. Tanúsítja a komparatív szemléletmód iránti fogékonyságát, szempontjainak eredetiségét. Épp ezek fedezetében lehetett volna igazán méltó művé formálni ezt a szöveghalmazt is. Ami így inkább csak monumentális torzó maradhatott. Végül külön is kiemelendő, hogy a könyv külleme, borítója, mely a művészeti vezető, Tabák Miklós munkája, kivételesen igényes, kifejezetten szép.
Sőcs Géza: Sétatér, Európa, 2026
