Korszerű baloldal a csend hazájában
Az 1900-as évek elején Svédországban tartózkodó francia vendégmunkások visszaemlékezése szerint az északi ország egyik legmegdöbbentőbb jellegzetessége az volt, hogy területének jelentős részét ősvadon borította, mégis varázslatosan, precízen működött, mintha egy babaház lenne. Ez a benyomás még a jóléti modell kialakulása előtt fogalmazódott meg, ám azóta sok minden megváltozott a skandináv társadalmakban, nemcsak Svédországban, hanem a környező államokban is.
Érdeklődve figyelem, hogyan reagálnak a kortárs skandináv szociáldemokraták a társadalmi és életmódbeli változásokra, és hogy milyen tanulságokat lehet levonni a magyar politikai kultúrára vonatkozóan. Élvezetet jelentett Sanna Marin, Finnország volt miniszterelnökének (2019-2023) emlékiratának (A remény ereje) elolvasása, amely betekintést nyújt a 1990-es és 2000-es évek válságba jutott, majd felemelkedett finn társadalmi modelljébe, és ezáltal az északi modell múltjába és jelenébe.
Sanna Marin egy olyan politikai alak, aki sikeresen irányította Finnországot a Covid-időszak során, és a finn szociáldemokrácia megújításáról is beszélt. A könyvben különösen izgalmasnak találtam a társadalmi környezet és a pártrendszer megújulásával kapcsolatos, a szociáldemokrata párt identitásával összefüggő vitákat.
Marin leírásából nyilvánvalóvá válik, hogy a finn társadalom és pártrendszer az 1990-es években hasonló krízisen ment keresztül, mint a magyar. Míg Finnország is elszegényedést tapasztalt és a munkanélküliség növekedett, a szociáldemokrata párt, amely a második világháború után a leghosszabb ideig volt hatalmon, sokáig nem találta a megoldást a problémákra.
A skandináv régió iránti érdeklődés Magyarországon már az 1930-as évektől megfigyelhető volt, amikor a magyar irodalmárok és társadalomtudósok egy sajátosan vonzó modellnek látták a skandináv országok jóléti, szakszervezeti, szövetkezeti és népfőiskolai mozgalmait, valamint a polgári nevelést, amely a külpolitikai semlegességgel párosult. Ugyanakkor felismerték a parasztság jelentős létszámát, a protestáns hagyományok szerepét, valamint a szovjet fenyegetést is.
Miután 1948-ban különböző irányba fejlődtek a két régiók, az 1990-es években már nem mutatkozott annyira kiemelkedő érdeklődés Skandinávia iránt, inkább az észak-amerikai és nyugatnémet modellek váltak népszerűvé. A 2008-as gazdasági válság azonban újraérdeklődést keltett az északi modellek iránt, amelyben fontos szerepet játszott Pogátsa Zoltán közgazdász-szociológus munkássága.
Kodolányi János 1937-ben megfogalmazott, Suomi, a csend országa című könyvében Finnországot a magyar reformerek számára bezzegországként tálalta, ahol a parasztság őrizte meg a néphagyományokat a különböző birodalmi törekvések között. Ironikus módon a haza atyjaként tisztelt Mannerheim marsall, aki német származású család sarjaként, a háborút követően a svéd identitás irányába fordult. Ebből a háttérből is megismerhetjük a finn társadalom politikai hagyományait.
Kodolányi leírásában a finn parlament békés és csöndes jellegére is utal, ami éles ellentétben állt a kortárs magyar parlament turbulens légkörével. A „csend” azonban megtévesztő, hiszen a finn politikai életben is léteztek szélsőjobboldali mozgalmak és komoly politikai feszültségek.
A skandináv szociáldemokrácia erejének kulcsa az alkalmazkodásban rejlik. Az 1930-as években a pártok, miután felismerték a parasztság jelentőségét, feladták a forradalmi elveket és a polgári társadalmat elfogadva gyűjtőpárttá váltak, amely a társadalom minden rétegét megszólította.
Továbbá, Barcza György, a Horthy-kor diplomáciai képviselője, 1920-ban Svédországban tett látogatásakor meglepődve tapasztalta, hogy a király és a miniszterelnök, Hjalmar Branting, akit a szociáldemokrácia reformizmusa miatt nagyra értékelt. Bár Barcza próbálta hangsúlyozni, hogy a skandináv szociáldemokraták eltérnek a magyarországiaktól, valójában nem a szociáldemokrácia volt más, hanem a hozzáállás és a hatalomra vágyás.
A finn szociáldemokrata párt programja az 1950-es évek elején még a termelőeszközök társadalmi ellenőrzéséről szólt, míg a svéd párt már korábban a „kisemberek pártjává” alakult. A finszociáldemokraták lassabban fogadták el a kapitalizmust és a jóléti államot, elkerülve a véres 1918-as polgárháború emlékét, amely miatt a szociáldemokrácia harciasabb maradt az 1950-es évek közepéig.
Amikor újabb alkalmazkodásra lett volna szükség, a szociáldemokraták ragaszkodtak a jóléti modellhez, amely Finnország gazdaságát hosszú időn át a fakitermelésre és az égetéses mezőgazdaságra alapozta. A 2000-es években azonban elkezdődött egy komoly változás, a kormány áttért a kutatás-fejlesztési invesztálásra és oktatási reformokat indított, követve az írek példáját.
Sanna Marin, aki szegény családból származik, látva, hogy pártja elkényelmesedik, felvetette, hogy bővíteni kell a szociáldemokrata politika célcsoportját, így figyelembe véve a diplomatákat, egyedülálló nőket és a környezetvédőket, akik nem klasszikus munkások, de vonzó alternatívának bizonyulhatnak.
A múltban a finn társadalom jelentős átalakuláson ment keresztül. Míg a XX. század elején a lakosság egyharmada élt városban, addig a 2000-es évek elején ez az arány már kétharmadra nőtt; és míg 1907-ben éhínséggel küzdöttek, az 1990-es években a túltermelés vált problémává. Ezzel párhuzamosan a népesség elvándorlása és a városokba való költözés terhei egyre inkább megmutatkoztak, bővítve ezzel a szolgáltatási szektorban dolgozók körét.
Mindezek a kérdések egymást generálták, és a baloldalnak ismét felelnie kellett rájuk. Hasonlóképpen, mint a magyar társadalom esetében, a finn modernizáció is szükségessé tette a pártok programjának átalakítását, anélkül, hogy hosszú távú sikerre számíthattak volna. Finnország az utóbbi években sikeresen alkalmazkodott, miközben törekedett megőrizni a jóléti modell legfontosabb elemeit. Különösen hangsúlyos maradt annak keresztényi, humánus jellege, amit a párt identitásának modernizálásával kellett összekapcsolni.
Összességében a finn szociáldemokrácia nem a modellt csökkentette, hanem átalakította; nem lebontotta, hanem felújította a közös ’társasházat’ vagy a közös hazát.
