Bella és a Betegség: Egy Kutya Sorsa
Bella, a kedvenc négylábú barátunk, három nap után szinte varázsütésre tért vissza energikus, vidám önmagához. Eddigi betegsége, amely a szemében filozofikus melankóliát hagyott, teljesen eltűnt, helyét a korábbi szertelenség és öröm vette át. Kutya és gazdi között mindig is különleges kapcsolat állt fenn, és ez megmutatkozik abban, ahogyan a kutyás élet minden részét megítéljük.
Szülőként mindannyian átéljük, milyen fájdalmas látni, amikor a gyerek szenved, főleg, ha még kicsi és minden apróság megrémíti. Egy betegség, legyen az akár egy egyszerű fülfájás, rengeteg aggodalommal jár. Emlékszem, ahogy estéről estére sétáltam Duskával a kórház elhagyatott folyosóin, a nyakamban, miközben az aggodalom és a törődés megpróbálta csillapítani a kétségeket. A kisfiú a cumisüvegét lazán támasztotta a fejemhez, miközben csendben figyeltük az éj leple alá burkolódzó várost. Soha nem kerültünk valódi válságos helyzetbe, mert a szeretet és az odafigyelés valamilyen gyógyszerré vált, de egyes esetekben valóban szükség volt orvosi beavatkozásra is.
De amikor a kutya beteg, a helyzet egészen más. A négylábú barátunk nem tud szavakkal kifejezni fájdalmát, nem tudja letörölni a könnyeit zsebkendővel. Csak pislog, fürkésző tekintetével kér segítséget mindazoktól, akik szeretik. Lefekszik a gazdi lábához, vagy bágyadtan elvonul, jelezve fájdalmát. Feltűnő az a csendes melankólia, amit a kutyák képesek megélni; ez a beletörődés sokkal inkább elszomorító, mint a gyötrődő emberi görcsölés. A kutya képes elfogadni a fájdalmat, hiszen tudja, hogy néha a legkisebbek is gyengék lehetnek, és az élet kiszámíthatatlan törvényeit nem mindig tudjuk befolyásolni.
Éppen Pesten tartózkodtam, amikor a feleségem értesített, hogy Bella rosszul van: nyolcszor hányt, nem evett, és szinte semmihez nem volt kedve. Ez a szokatlan állapot súlyosan aggasztott, hiszen Bella az örökmozgónk volt, akinek életvidámsága elengedhetetlen volt a mindennapjainkhoz. Az állatorvoshoz kellett vinnünk, ahol infúziót kapott, hogy elkerüljük a kiszáradást, és röntgenre is el kellett vinni, ami csak egy fehér foltot mutatott a gyomrában, ami nem lehetett szilárd tárgy.
Az igazi vágyam az lett volna, hogy dr. Dolittle-ként érthessem, mit érez, hogy megérthessem, izgul-e, vagy bízni tud-e bennünk és az állatorvosokban. Hiszen közös lényként, a létért vívott harcunkban mindannyian együtt érzünk. Az is megrázott, amikor tudatosult bennem, hogy a frissen nyírt fű illata valójában a növény segélykiáltása: ugyanúgy, ahogyan Bella is tudta, hogy kénytelen szembenézni a betegségével.
Az orvosi vizsgálatok során világossá vált, hogy ha a helyzet nem változik, akkor műtéti beavatkozásra lesz szükség. A röntgenképek nézegetése közben aggasztóan peregtek az eurós nullák a fejemben, hiszen naiv módon nem kötöttünk biztosítást Bellára – végül is fiatal kutya volt. De ahogy a költségek elkezdtek növekedni, rájöttem, hogy sokkal fontosabb, hogy egy családtag életét megmentsük, mint hogy sajnáljuk a pénzt. Senki sem kérdezte a nagymamám kezelését, hogy vajon érdemes-e kiváltani az antibiotikumot, amikor igazából az életéről volt szó.
Végül is, Bella hűsége és az irántam érzett szeretete számomra ugyanolyan rejtély, mint az a mély elkötelezettség, amit én érzek iránta. Az idegességem a szülőszoba előtt álló apukákéhoz hasonlítható volt, miközben arra vártam, hogy a kutyánk megint boldog és egészséges legyen. Végül a pozitív kimenetel után, három nap múlva a fehér folt eltűnt, és Bella visszanyerte régi önmagát. A vigaszként kapott borsos orvosi számla ellenére örömmel sétáltunk a parkban, újra felfedezve a mókusok és varjak világát. Az élmény nyomot hagyott: Bella most még inkább ragaszkodik hozzánk, és minden apró távozásunk alkalmával is boldogan várja a visszatérteket. Különleges kötődésünk felértékeli azt a tiszta szeretetet, ami a kutyaszívében él, hiszen abban a dimenzióban számomra olyan nagy, mint a világ legnagyobb csodái.
