Lackó Gábor: Futballada
Verőfényes nap. A fű zöldebb, a zászlók százai lengetnek a szélben. A mérkőzés kezdetén a játékosok nyomasztó mezőfölényben cikáznak, az ívelések teret ölelnek át, és a pálya szélén mindenki érezheti a feszültséget. A csapat lendülete mindenkit magával ragad, a nézőtéren feszítő hangorkán tombol, miközben a csoportos összefogásban mindenki szívből buzdít. Az aréna zsongása, a népi rigmusok és a bírók, valamint az ellenfél szidása unalomig ismert dallamként kúszik a légkörbe. Dominálunk, és nem keseregünk, mert tudjuk, hogy minden pillanata értékes, ezért a győzelem érdekében mindent beleadunk.
A második félidőre tetemes előnnyel fordulunk, ám a helyzet hirtelen kezd megváltozni. A félidő közepén játszott erőfeszítések jelei már látszanak: a fáradtság fölé kerekedik, a pontról pontra passzolás már nem olyan pontos. A labda iránti hajlandóság csökken, miután a gyengülés következik. Míg az első félidőben tucatnyi jó passzt produkáltunk, a mostaniak már nem hoznak elégedettséget. Ám a múlt felelőssége ott lóg felettünk, és a nosztalgia sem segít, csak elnyomja az akaratot.
Habár védőfalat húzunk fel, a helyzet egyre romlik. Jobb, ha tudatosítjuk, hogy a szépítés már nem opció. A térfelünk szélén folytatódik a küzdelem, ám így is fájó, ahogyan szép lassan lecsúszunk a meredek lejtőn. Sérülések sokasága teszi tönkre játékunkat, és a kispadról egyre dúsabbá válik a csend, a játék ideje is lejárni látszik. A váltásokra várunk, a friss lábak izgatottan készülődnek, de a szívünk mélyén tudjuk, hogy a pillanat már közel sem olyan feszültséggel teli, mint az elején volt.
Közben az új játékosok megérkeznek, a pálya szélén türelmetlenül várva a lehetőségeiket. Magasabbak, izmosabbak, az egymás közötti első passzaik frissek, technikásak. Én a háttérben maradok, emlékként, amint a régi énem tükröződik a reflektorok alatt, csak néhány másodperc erejéig. A tribün üressé válik, a szotyolahéjak borítják a földet, a nézőközönség eltűnt, és a csend fájdalmát csak a labda pattogása törheti meg. A kapuk, amelyek eddig céljainkhoz vezettek, mintha eltűntek volna, és a végső sípszó előtt egyedül mi, az emlékek maradunk.
A testem az átizzadt mezben feszül, a lábaim nehezen moccannak. Az idő múlása, a játékidő vége, talán már most elhúzták a füttyöt, s nekem csak a kétség és a fájdalom marad. Az összegzés mindig nehéz, de most már érzem, hogy a második félidő nem volt olyan rózsás. Az első jónak tűnt, ezt nem lehet tagadni.
Forrás: nepszava.hu/3306689_lacko-gabor-futballada
