Az ünnepképtelenség tragikomédiája
Március 15. után újabb identitáselem sugárzik a társadalomra, ám nem a nemzeti egység és közösség erejét, hanem az állami ünnepségek megosztó jellegét. Hosszú évek óta nincs már remény arra, hogy ezek az események minden honfitársnak szóljanak. Egy jól ismert forgatókönyv ismétlődik: akik szervezik, nem látnak szívesen más nézőpontot, a másik oldal pedig csak tiltakozni vagy tüntetni érkezik. Az ingerküszöb sem mozdul, amikor újabb és újabb erkölcsileg és szakmailag kifogásolható személyek kapnak állami kitüntetéseket, tovább tépázva a közélet megmaradt hitelét.
A rovarszintű diskurzus
Az utóbbi évek politikai retorikai mélyrepülése elérte a „poloskázás” szintjét. Orbán Viktor legújabb beszédei ezúttal rovarokhoz nyúltak metaforáik gyártásához, bizonyítva, hogy a tábor egyben tartásához egyre szélsőségesebb eszközökre van szükség. Nem elég a korábbi jól ismert retorikai panelek sora – hisztéria, gumicsontok és erőltetett ellenségképek kellenek, amelyekkel a NER-hívők továbbra is a „világok legjobbikát” vizionálhatják.
A rovaranalógia – legyen az poloska vagy büdösbogár – teremt egy újfajta abszurditást, de egyúttal jelzi azt is, hogy a hatalom kétségbeesetten kapaszkodik. A radikális javaslatok, mint például a kettős állampolgárok kitessékelése, már-már jogi nonszenszek. Eközben a kormány kitüntetésekkel jutalmazza azt az antiszemita szellemiséget, amely az elmúlt évtizedekben megbélyegezte az irodalmi és közéleti tereket.
Vergődő hatalom és a szőnyeg alatti válság
Orbán egyre nyilvánvalóbban küzd a politikai önrendelkezése elvesztésével. A korábban vígan épített narratív szőnyeg – tele sorosozással, migránsozással, brüsszelezéssel – kifordulni látszik a lába alól. Az infláció, a belső elégedetlenség és a politikai vereség előérzete mindennél nagyobb nyomást helyez a Fidesz vezetőjére. A politikai jóízlésnek még aprócska maradványai is eltűnnek, ahogy a hatalom élezett küzdelmekben keresi menekülőútját.
Ez a „szalon” már nem szalon, sokkal inkább egy viharvert tér, ahol akár a kocsma szintje is irigyelt célpontnak tűnhet. A politikai helyzet groteszkben gazdag színházi előadássá formálódik, ahol minden mozdulat és mondat a leplezetlen kétségbeesést tükrözi. Ez már nem a magabiztos hatalom bástyája, hanem egy megingott vezetés sztriptízshow-ja.
A bumeráng-hatás tanulsága
Novak Djokovic egy korábbi megjegyzése juthat eszünkbe: amikor a közönség nem őt támogatja, hanem riválisát, a feszültséget saját előnyére fordítja, energiát merítve az ellenszenvből. Orbán Viktor poloskái és a folytonos állathasonlatok talán hasonló taktikának tűnhetnek, ám minden egyes ilyen gesztus valójában inkább a bukás irányába tereli őt. A politikai bumeráng világosan mutatja az önellentmondást, és már csak a késleltetett hatás kérdése marad, mikor üt vissza a féktelen retorikai kalandorkodás.
Ahogy a szemünk előtt zajlik ez a különleges előadás, a társadalom kényszeresen próbál dönteni szkepticizmus és radikalizáció között. Mindeközben a változás óhatatlanul ott dédelgeti magában az új világrendet, amelybe bele kell illeszteni ezeknek a poloskáknak is a helyét – valóságos vagy szimbolikus értelemben.
Forrás: nepszava.hu/3272484_djokovic-poloskai
