Hidegh Ödön és a telefonhívások művészete
Hidegh Ödön, a gondolatok csendes esztétája végleg megelégelte a folyamatosan zavaró, értektelen telefonhívások áradatát. Ami egyszerű kapcsolatfelvételnek tűnt, az számára időrabló, lélekölő procedúrává vált, amely nem csupán elmélyült munkáját, hanem a nyugalmát is széttördelte. De nem ezért lett legendás. Hanem azért, mert zseniális iróniával fordította meg a helyzetet.
A probléma gyökerét, mint minden átgondolt rendszerépítő, először a saját tapasztalatban kereste. Egy ködös reggelen tizennyolcadik sikertelen próbálkozás után letisztult benne az alapvető felismerés: nem az emberekre tervezett telefonközpontok rendszere a hibás, hanem az az érzékcsaló illúzió, amely egy kompetens segítséget sugall a vonal túlvégén. Az automata monotóniája hatékony, de embertelen. Innen született meg a saját telefonos labirintusa.
A szórakoztatásnak álcázott csapda
Egy hozzáértő informatikus segítségével Hidegh úr privát telefonrendszerét átalakította egyedi kihívás-pályává. Az új automata nem egyszerűen diadalittasan utasította el a hívásokat. Finom gúnnyal köszöntötte a reménykedőket. Ha bárki tárcsázta, váratlan vendégként belépett egy szövevényes telefonos operába, amelynek menürendszere rejtett humormorzsákkal, és áthatolhatatlanná dagadó választási lehetőségekkel zsúfolt volt.
Minden nyomógomb egy újabb szintre vezetett, ahol a témák és lehetőségek bizarrsága a zenekedvelők titkos szívében lappangó rejtett vágyakat célozta: a futballal és pizzériák választékával egy szürreális mahjonggá alakult. A keresztes hadjáratot az ügyetlen hívók ellen persze egy remekül választott csali koronázta meg: Richard Wagner drámai zenéje, amely az opera rajongói számára is nehezen kezelhető, és amely kiemelt hossza miatt gyakorlatilag szinonimává vált a türelem szimbólumával.
Az ügyfélszolgálati szimfónia
A legizgalmasabb talán mégis az volt, hogy hogyan ötvöződött ebben a rendszerben a kényszer és az irónia művészete. A menürendszerek pergő szövege, Wagner hömpölygő zenéje egyszerre tükrözte a modern világban elveszett ember reménytelen helyzetét, és nevettetett azon, hogy a belső logikában rejtett felsőbbrendű gúny felfedi az abszurdumot. Az ügyek nem megoldódtak, hanem már az indulásuknál diszharmóniába süllyedtek – de mindezt koncerteken és humorizálva szolgálta fel a rendszer.
Ahogy Hidegh úr maga is felismerte, az automatizált elutasítás olyan hatalmasságot kölcsönzött neki, amely nem csupán szórakoztatta, de megszabadította is a hétköznapok apró nyűgjeitől. Első ránézésre úgy tűnt, diadalmasan kikerülte a modern kor minden drámájának egyedi szimbólumát: a telefoncsörgéseket.
A csend börtöne
Ám éljen az ember bármennyire ügyes stratéga, a magány csendjének hatalmával szemben még ő is győzelmet aratni készül. Amikor ismerősei és rokonai távollétével már sem embert, sem gondolatot nem hozott a telefon, Hidegh Ödön új dilemmával szembesült. Az éles gúnnyal kifinomított telefonautomatája, amely egykor védelemként szolgált számára, most saját létkérdéseinek tükörképévé kezdett alakulni. A zajos világ helyett a néma ürességbe lépett.
A történet pikantériája: legjobb barátjának hívása során ugyanaz a türelemgyilkos operátor-hang fogadta őt vissza, mint amilyet maga is kiképzett, mintha az elkerülhetetlenség ördögi játékának spiráljában forgott volna. Hidegh úr így végiggondolva a helyzetet egyszeriben árnevetségessé festette büszkeségének terméseit. De hogy ebből melyik lesz végül az utolsó tanulság? Ez már egy más történet…
Forrás: nepszava.hu/3276229_lacko-gabor-hivaselharitas
