Kirekesztés lépésről lépésre: A bűnbakképzés folyamata
A történelem egyik legszégyenletesebb korszaka a XX. században elkövetett népirtás volt, amely a zsidóság ellen irányult. Urbancsok Zsolt, a makói levéltár vezetője, a holokauszt emléknapja alkalmából felidézte a helyi zsidó közösség kirekesztésének és megsemmisítésének folyamatát, amelyet a pszichológia bűnbakképzésként azonosít. De milyen körülmények összessége szükséges ahhoz, hogy egy ilyen szörnyű cselekmény valóban megvalósulhasson? Képes-e az ember tanulni a múlt hibáiból?
Makó a XIX. században a békés együttélés jelképének számított. A helyi parasztok és a zsidó kereskedők közötti együttműködés példátlan volt: a hagyma, a város emblematikus terméke, lehetőséget teremtett a közös munkára és prosperálásra. Olyan jelentős dinasztiák indultak el ebből a közösségből, mint Pulitzer József sajtómágnás családja vagy Montágh Imre, a legendás beszédművelő. A zsidóság nem csupán a kereskedelemben, hanem a társadalom minden területén aktívan részt vett, és a szabadságharc idején a Pulitzer család három tagja is büszkén viselte a nemzetőrök egyenruháját, ezzel is igazolva elkötelezettségüket hazájuk iránt.
Ám a XX. század elejére a városra árnyak vetültek. A propagandagépezet működése megdöbbentő példája egy korabeli plakát, amely a gyerekek világnézetét próbálta manipulálni: „Anyukám, ugye keresztény boltba megyünk?”, kérdezi egy kisfiú, ezzel utat nyitva a zsidóság kifosztásához. Urbancsok Zsolt kutatása világosan bemutatja az államilag irányított, szisztematikus kegyetlenséget, amely a zsidótörvények révén nemcsak gazdasági pozíciójukból és vagyontárgyaikból fosztotta meg az embereket, hanem méltóságukat és életüket is veszélybe sodorta.
Az államilag irányított kirekesztés bontakozása
A történelmi események során jól megfigyelhető, hogyan válik egy társadalom egy kisebb közösség kirekesztésének színhelyévé. Urbancsok Zsolt előadása egyértelműen rávilágított a befogadásról a kirekesztésre való áttérés lépéseire, és bemutatta, hogy miként következik be a kifosztás, illetve a zsidótörvényekkel elősegített teljes megsemmisítés. A bűnbakképzés folyamata nem hirtelen történik; ez egy lassú, szisztematikus folyamat, amelyhez a hétköznapi emberek aktív közreműködése szükséges.
Gregory Stanton amerikai emberi jogi aktivista és Gordon Allport, szociálpszichológus azonosították a bűnbakképzés tíz, illetve öt fokozatát. Az első lépés abban rejlik, hogy a társadalom már nem tekint magára valódi, összetartó közösségként, hanem a „mi” és az „ők” megkülönböztetésére összpontosít. Amikor a társadalom nem az igazi problémákra keres megoldást, hanem bűnbakokat keres, mindig kiéleződnek a feszültségek. A XX. század számos példát szolgáltatott a bűnbakképzésre, mint például a ruandai tuszik 1994-es sorsa vagy az Oszmán Birodalomban az örmények elleni történelmi sérelmek.
A dehumanizálás és a visszalépés lehetősége
A folyamat következő lépése a dehumanizálás, amikor a bűnbak csoport tagjait már nem embereként kezelik, hanem férgeknek vagy élősködőknek titulálják. Ez a kritikus fordulópont különösen veszélyes, hiszen ha a többségi társadalom elhiszi, hogy a bűnbak nem ember, akkor könnyedén elfelejthetik a morális szabályokat és lelkiismereti gátlásaikat. A dehumanizáció idején azonban még mindig lehetséges a folyamat megfordítása, ha a társadalom jelentős része fellép a gyűlölet ellen.
Ha a közösség tagjai nem hajlandók elfogadni ezt a nyelvezetet, és szolidaritást vállalnak a kirekesztettekkel, akkor a hatalom nagy valószínűséggel visszakozni fog a kegyetlenségektől. Ma a bűnbakképzés folyamata finomabb, és azt nem csupán fizikai kirekesztés jelzi, hanem a dehumanizáló megjegyzések és jelzők, amelyek egy csoportot megtámadnak, legyenek azok migránsok, oltásellenesek vagy más kisebbségek. Igaz, hogy egy stabil politikai és gazdasági környezet megakadályozza a folyamat teljes kibontakozását, azonban a társadalmi feszültségek és kirekesztések így is érezhetőek maradnak.
Szólem a bűnszavazásra
Orbán Viktor egy nemrégiben tett kijelentésében bűnözőknek nevezte azokat, akik Lázár János ellen tüntettek. Mindez nem csupán egy szónoki fogás, hanem figyelmeztető jel. A kigúnyolt csoportok a hallottakat pszichés megsemmisülésként élhetik meg, és a szavak mélyen hatnak az egyénekre. A társadalomban eluralkodó üldözési mánia, amelyben a felnőtt energia a belső ellenség felkutatására összpontosít, tovább fokozza a bűnbakképzést, míg a hírek és álhírek fegyverré válhatnak a bürokráciában, beindítva a lincselést nemcsak az utcákon, hanem az online térben is.
Urbancsok Zsolt hangsúlyozta, hogy még a legvészterhesebb időkben is van lehetőség embernek maradni. A kirekesztés makói példája drámai módon illusztrálja, hogyan alakulhatott az ország különböző városaiban a megszorítás és a megalázás folyamata. A zsidó polgárok, akiket egyre több joguktól fosztottak meg, végül 1944-re teljesen eltűntek a városból: a kétezerfős közösség sorsát teljes megsemmisülés kísérte, és bár egyesek túlélték a háborút, a traumát sosem tudták kitörölni lelkükből. Ma csupán 6-7 zsidó identitású ember él Makón, akik közül sokan a történelem homálya helyett emberi történetek révén próbálják felidézni a múltat.