KARÁCSONY GERGELY BÚCSÚBESZÉDE TARR BÉLA BUDAPEST DÍSZPOLGÁRA TEMETÉSÉN
„Kezdetben szinte észre sem vesszük, milyen rendkívüli események szemtanúi vagyunk. A Nap ragyogó fénye meleggel és világossággal árasztja el a Föld feléje forduló oldalát, mintha ő csupán a többiek médiuma lenne, amolyan kizárólagos tekintet.”
Tisztelt gyászoló gyülekezet, hölgyeim és uraim, kedves barátaim! A nyitottság és a kíváncsiság volt az, amit Tarr Bélában mindig is észleltem, amikor először belenéztem a munkásságába. Körülbelül 15 éve indult a politikai pályafutásom, amikor a kultúrpolitikába sodródtam, és a filmtámogatások körüli problémák továbbra is vita tárgyát képezik. Sokan azóta is várják a napot, amikor a művészet szabadságát és a politikától mentes függetlenségét tiszteletben tartják. Ezt az üzenetet hagyta ránk Tarr Béla, 14 évvel ezelőtt. Most ismét bízunk abban, hogy eljön ez az idő, hiszen mi más is maradhatna számunkra, mint a hit.
Tarr Béla mindig is a magyar filmművészet mércéje volt, ha mélységről, formáról, nívóról volt szó. Többször beszélgettünk a kultúráról és az országról, nem vitatkoztunk, hanem inkább konstatáltuk az eseményeket, a keserűség és a humor határvonalán. Egy alkalommal megfogalmazta: „Volt pár év, amikor hinni lehetett abban, hogy olyan ország lesz, amilyet mi alkotunk. És így is történt; legalább ebben a hitünkben nem csalatkoztunk.”
Az utolsó találkozásunk előtt készültem, és úgy tűnt, Tarr Béla számára fontos, hogy Budapest díszpolgára lett. Bár korábban megjegyezte, hogy a kitüntetésekre nem ad, sőt unja is őket, látszott rajta, hogy mégis örömmel fogadja ezt az elismerést. Én pedig készültem megosztani vele, hogy „nemcsak a világ került általa közelebb hozzánk, hanem mi is a világhoz.” Talán tényleg így is lett volna: szólhatott volna a kozmoszról, tudod, a kozmoszról.
De végül nem tudott eljönni. A „rohadt porhüvely rakoncátlankodik”, mondta. „Na, mikor hozod már azt a kurva plecsnit?” CSak azt válaszoltam, hogy viszem, amikor szólsz. De te nem szóltál, Béla. Hát így néz ki ez a véges snitt? Nem az ilyen rövidségekhez szoktattál minket; a baktató időhez szoktattál bennünket. Most pedig az az érzés kerít hatalmába, hogy telik az idő, de nem múlik el, mióta nem hallottam tőled.
Ne hidd, hogy megúszod, elhoztam neked ezt a plecsnit. Valahol majd csak találsz helyet a végtelen kozmoszodban. Te magad mondtad, hogy nem a díjakat gyűjtöd, hanem tanítványokat. Most már örökké tart a felvétel az életiskoládba, Béla.
Hiszen ha már ennyit filmeztél, ahogy Esterházy írta, majdnem megszüntetted a filmet, és világot teremtettél helyette. Meg kellene akadályoznunk, hogy a világ összeroppanjon, mióta nem válaszoltál. Kérdezted valaha, hogy a filmjeid után gyengébbnek vagy erősebbnek érezzük-e magunkat? Ha most kicsit úrrá lett rajtunk a gyöngeség, tudod – „torkunkban összegyűrt mozijegyek” – de meg kell őriznünk azt az erőt, amit tőled kaptunk. Tettél róla, hogy itt hagyott minket békében nyugodni.
Tarr Bélának tanítványává válni megköveteli, hogy lemondjunk saját korlátozottságunkról. Aligha van, ami jobban ránk férne, mint ez. Meg kell értenünk, hogy a szenvedés és az elnyomás nem a természet vagy isten törvényszerűsége. Ugyan ki ne érezné a csábítást, hogy elforduljon a valóságtól? Ám a szabadság nem önérvényesítés. Felszabadulni kell ahhoz, hogy végig tudjuk gondolni: a többiek miért nem szabadok. A szabadság mindenekelőtt a társaink felé való visszanézés, akik lemaradva poroszkálnak a hamuszín ég alatt.
A társadalmi lelkiismeret azt jelenti, hogy a gyalázat láttán soha ne némuljunk el, és mindig képviseljük az emberi méltóságot mindazzal szemben, ami azt fenyegeti. Az emberi méltóság kiindulópont és végső cél egyszerre. Még a legnagyobb reménytelenségben is megjelenik az emberi méltóság.
A Tarr Béla által megfogalmazott emberi méltóság a szeretet teljességével tölti el számunkra, hiszen a sötét reménytelenség és a szeretet kiegyensúlyozza egymást, és különben az egyik irányban giccs, míg a másik irányban „váteszi huhogás” lenne az eredmény..
Tarr Béla spirituális iskoláján megtanulhatjuk, hogy a szabadság és az emberi méltóság sérthetetlensége a cselekvés – küzdelem és teremtő aktus.
Senkit nem ismertem Tarr Bélánál szabadabb emberként. Senki nem volt képes olyan érzékkel berángatni az embereket az emberi méltóság mélységébe, mint ő. Az emberi méltóság ügyének makacs képviselete kötelességünk a városban, ahol Tarr Béla a díszpolgárunk. Mert ő valóban a díszpolgárunk.
Kellett a kíméletlen igényesség ahhoz, hogy Tarr Béla eljusson a filmművészet igazságához, amikor az már nem csupán elbeszélés, hanem teremtés. A teremtés emberivé akkor válik, ha társak kapcsolódnak hozzá, mint Tarr Bélához Hranitzky Ágnes, Víg Mihály vagy Medvigy Gábor. Ahogy Krasznahorkai László mondta: „Megállíthatatlan, brutális, törhetetlen.”
A Werckmeister harmóniák forgatásakor Tarr Béla kiszámoltatta egy csillagásszal, mikor esik pont az út tengelyébe a napnyugta; pont akkor kellett felvenni azt a snittet, ha a felhős idő miatt nem látszik jól, akkor jövőre.
Tarr Bélától való búcsúzásom alkalmával arról is észbe kaptam, hogy néhány órával ezelőtt különös csillagászati jelenségnek lehettünk szemtanúi. A Vénusz a legmagasabban tündökölt az égbolton. A Vénusz, a Nap és a Hold után a harmadik legfényesebb égitest, fehér és ragyogó fénye már régóta az emberek orientáló pontja.
Csak fel kell nézni az égboltra, ha van hozzá szemünk, észrevesszük a ragyogását. Csak fel kell nézni, ha eltévednénk a körülöttünk lévő sötétség labirintusában.
„Csend lesz. És elnémul minden élő. És nekünk is percekig a torkunkra forr a szó… Megindulnak a hegyek? Ránk dől az ég? A föld beomlik alattunk? Nem tudjuk. Bekövetkezett a teljes napfogyatkozás.”
Köszönjük, hogy voltál. Isten áldjon, Béla!
Elhangzott Tarr Béla temetésén 2026. február 6-án a Fiumei úti sírkertben.
