Félelem helyett tudatos választás
A közelmúltban egy távoli rokon, akivel évente pár alkalommal találkozom a családi ünnepeken, érdeklődött, hogy tervezem-e a szavazást. Megnyugtattam, hogy számomra ez már nem kétséges, hiszen már elküldtem a szavazatomat levélben. Négy évvel ezelőtt dühömben nem mentem el voksolni, amit később valójában félig-meddig megbántam. Akkor a választásom elmaradását igazolta, hogy nem találtam az ízlésemnek megfelelő jelöltet. Azóta azonban több minden megváltozott, és úgy érzem, hogy a korábbi preferenciáimat félretettem. Hosszú távon el kellett ismernem, hogy a politikai táj megváltozott, és a világ, amelyben élünk, harsányabb és felszínesebb lett. Most a látszatok kezelése tűnik a legfontosabbnak, sokkal inkább, mint a lényeges tartalomra való összpontosítás. Az viszont világossá vált számomra, hogy kire nem szeretnék szavazni, és hogy mely irányokat elutasítok.
Amikor a rokonom a potenciális jelöltekről kezdett kérdezni, úgy éreztem, hogy mivel újságíró vagyok, talán több tudással bírok ezen a téren, de őszintén megmondtam, hogy ez nem feltétlenül igaz. Én is csupán a saját szűk nézőpontomból képes vagyok szemlélni az eseményeket. Van azonban egy fontos tanácsom: ne félelemből szavazzon senki, hiszen az aligha segíti a megfelelő döntéshozatalt, főleg, ha a félelem nem más, mint egy mesterségesen gerjesztett, haszonelvű érzés. Ha kicsit hátrébb lép, talán tapasztalhatja, hogy csupán elenyésző azoknak a száma, akik komolyan kívánják, hogy a gyermekeik vagy unokáik háborúba induljanak. Valószínűleg még a hivatásos katonák nagy része is így vélekedik, pedig nekik elvileg ez lenne a hivatásuk.
A mi generációnk már nem élhetett át háborút, de könyvek és filmek révén megértettük, hogy a háborúnak nincs jó oldala, és nem is létezik romantikája. Mindenki veszít benne, ami csak érintett lehet. Elég csak Szvetlana Alekszejevics „Fiúk cinkkoporsóban” és „Utolsó tanúk” című műveit, vagy Katyerina Gorgyejeva „Vidd el a gyászom – sorsok az orosz–ukrán háborúból” című könyvét fellapozni. Ezek nem csupán fikciók, hanem valódi, megrázó történetek emberekről, akik bármelyikünk lehetnének hasonló helyzetben. Ekkor érezhetjük át, hogy talán még soha nem ismertük meg az igazi félelmet és rettegést.
A rokon kérdései csak akkor maradnak aktuálisak – ahogy az én szavazatom is –, ha elkerülhetjük, hogy az aktuális „szerencsés véletlen”, ami egy robbanószerkezet felfedezése a Török Áramlat gázvezetékénél, manipulálja a választási helyzetet. Az ilyesféle incidensek félelmet kelthetnek a védtelen emberekben,eket szítanak a hisztéria szintjére. A félelem sok esetben elhomályosít mindent, még a gyűlöletnél is erősebben: olykor még a nyilvánvaló tények is elkerülik a figyelmünket. Az igazi kérdés tehát az, hogy valóban hagyni akarjuk-e, hogy a valóságtalanság, a falra festett mumusok irányítsák a döntéseinket – még ha ezek az elképzelt mumusok valóban félelmetesnek tűnnek is.
