A Sárga Irigység: Játék a Jégen és a Havon
Az élet olykor meglepő érzéseket tartogat számunkra, és ezen élmények közé tartozik a sárga irigység küzdelme is. Gyerekkoromban, amikor testvéremmel együtt felfedeztük a korcsolyázás örömét, számos tényező közrejátszott abban, hogy ez a sportöröm megtalált minket. Mindez egy véletlennek köszönhetően valósult meg: anyám húga Jászberénybe költözött, ahol egy kiváló műjégpályát találtunk. A lehetőség adott volt, és mi csak élveztük az ott eltöltött időt, hiszen a jégpálya vonzása megkérdőjelezhetetlen volt.
Bár ügyesek voltunk, korcsolya tudásunk messze elmaradt a helyi gyerekekétől, akik órákat töltöttek a jégen. Figyelmesen néztem őket, ahogy szinte lebegtek a jégen, szinte már a fizikai törvények határát súrolva siklottak, és egyre inkább belém égett a sárga irigység. Mennyire vágytam arra, hogy én is ugyanolyan ügyesen korizhassak, mint ők! A jégpálya számomra a tehetség és az emberi minőség fokmérőjévé vált; a versenytársaim között egy kisebbségi érzés kerített hatalom alá, hiszen eltörpültem a tehetségükkel szemben. Míg ők a középpontban álltak, én a háttérben maradtam, az egyetemes vágyakozásom egyre erősödött a siker után, a lányok figyelmét keresve.
Ez a sárga irigység később a síelés világában újra megjelenik. Amikor középiskolás koromban először tapasztaltam meg a havas lejtők varázsát, ismét szembesültem ezzel az érzéssel. Az első síelési élményeim során csupán öt-hat nap elteltével kezdtem el tűrhetően siklani, de a velem egykorú szlovák gyerekek tudása még mindig lenyűgözött. Ők úgy síeltek, mintha születésük óta a léceken jártak volna; általában már kétéves koruktól a szüleik tanítják őket. Kamaszként nehéz volt elfogadni, hogy sohasem fogok úgy síelni, mint azok az egykorú gyerekek a lomnici pályán.
Az évek teltével Franciaországban én is többször hódoltam a síelésnek, ám közel tíz év szünet következett, mielőtt Szlovákiában újra lécet csatoltam. Izgalommal és félve mentem neki, hiszen félelmeim közt ott motoszkált a gondolat, hogy mindent elfelejtettem, amit a síelésről tudtam. Szerencsére az emlékek nem tűntek el; az oktatókkal való gyakorlás során a carving léceken is magabiztosan száguldottam. Ahogy teltek a napok, rájöttem, hogy javulok, sőt, iskolázottabbá váltam, mint korábban.
Amikor gyerekek suhantak el mellettem, elmosolyodtam. A sárga irigység érzelme ezúttal már csökkent, s e pillanatban úgy gondoltam: ideje lenne elpakolni a léceket és hazamenni. Az emlékeim, a vágyakozás és az önértékelés új dimenziót nyertek e színes sportágon belül, ami nemcsak szórakozás, hanem felnőttként végzett önismereti munka is lett számomra.
