A háború és a „béke” illúziója
1918. november 11-én, 11 óra 11 perckor a világ megkönnyebbülten lélegzett fel, hiszen véget ért az első világháború. A békét azonban súlyos történelmi tévedés volt véglegesnek tekinteni. A békeszerződések inkább további konfliktusok magjait hintették el, mintsem tartós rendet hoztak volna. Ferdinand Foch marsall figyelmeztetése – miszerint ez csupán húszéves fegyverszünet – prófétai módon vált valóra. 1939-ben kitört a második világháború, és ezzel az emberiség legpusztítóbb konfliktusa. Európában a kontinens majdnem teljes pusztulását hozta el, Japánban pedig az atombombák szörnyű árnyékával zárult a korszak.
Egy illúzió felépítése: Nyugat-Európa és a békefantom
A második világháború végét követően sokan bíztak abban, hogy beköszönt a „béke kora”. A valóság azonban teljesen más képet mutatott. Bár Nyugat-Európa 2022-ig azt hirdette, hogy a háború emléke már csak történelem, ez az állítás mindvégig illúzió volt. Görög polgárháború, ciprusi konfliktus, észak-írországi IRA-harcok, a csecsen háborúk, a délszláv háború – csak néhány azok közül, amelyek bárkinek megmutathatták volna, hogy Európa távol áll a békés paradicsomtól. A „háború” fogalma túl szűken értelmezett ahhoz, hogy az európai konfliktusokat kizárja. Egy polgárháború, etnikai összecsapás vagy terrorista fenyegetés aligha kevésbé háborús aktus csak azért, mert nem két ország hadserege vívja meg.
Francis Fukuyama és a történelem vége?
Az 1989-es hidegháborús fordulat után Francis Fukuyama kidolgozta híres, de annál vitatottabb elméletét – a történelem végét. Fukuyama azt hirdette, hogy a demokráciák diadala új korszakot nyit: a béke korszakát. Ez az elképzelés a Nyugat öncsalásának egyik legsikeresebb bizonyítéka. Hozzákapcsolódott egy jól hangzó, de teljesen hibás állítás is: demokráciák nem indítanak háborút más demokráciák ellen. Ezt azonban a gyakorlat és a világtörténelem rendszertelenül cáfolta. Közben a világméretű konfliktusok tovább sújtották az emberiséget, és a béke csak még távolibbnak tűnt.
A terror árnyékában
A 2001. szeptember 11-i terrortámadások minden korábbi illúziót megcáfoltak. Az ezt követő évek terroristatámadásai, Afganisztán és Irak megszállása, valamint a globális konfliktusok dominóhatása az egész világra kiáramlott. Európa sem volt kivétel: Madrid és London terrorcselekményei egyaránt az új korszak részévé váltak, miközben a Közel-Keleten, Afrikában és Ázsiában tovább sorjáztak a katonai konfliktusok.
Oroszország kihívása: Grúzia és Ukrajna
2008-ban Oroszország lerohanta Grúziát – két egymás mellett fekvő, európai ország háborúját vívva meg. Az európai politikai elit ekkor is kitartott a béke ideájának hirdetése mellett. 2014-ben, a Krím-félsziget annektálása és Kelet-Ukrajna háborúja ellenére is fennmaradt az a kijelentés, hogy a kontinens a béke korszakában él. Ez a részigazságokra építő álomvilág azonban nem sokat mond azoknak, akik a kelet-európai konfliktusok közepette élnek mindennapi félelemben.
Társadalmi vérmérséklet: Valóban békésebbé váltunk?
Steven Pinker Az erőszak alkonya című könyvében a civilizáció békésebbé válásáról értekezett. Állításai azonban szakmai kritikák özönét hozták. A békébe vetett hit megerősítésére épült retorika azonban ezalatt folyamatosan elveszítette relevanciáját, hiszen a világ újra és újra véres konfliktusokkal reagált az optimizmusra.
Új stratégiák kellenek egy régi világban
A történelem egyik legkeményebb tanulsága, hogy az emberiség alig tanul saját hibáiból. A béke vágyálma újra és újra szembetalálkozik azzal az egyszerű ténnyel, hogy a konfliktusok elkerülhetetlenek. A régi római mondás minden eddiginél aktuálisabb: „Ha békét akarsz, készülj a háborúra.” Az emberi természet és a társadalmak továbbra is az erőszakosság korlátait hordozzák magukban. A béke kora más perspektívából leginkább egy törékeny csend, amelyet bármely pillanatban fegyverek zaja törhet meg.
Forrás: nepszava.hu/3278869_nyolcvan-ev-beke
