Visszatérés a Fekete Kutyába
A Fekete Kutyában üldögélve Dávid barátom egy hívást fogad, míg én felkapom a fejem. Ott van Ambrus. Nem volt rá ok, hogy itt legyen – elvégre négy éve halott. De most mégis itt ül, egy totálisan részeg alak társaságában, és azt mondja: visszajöttem.
Ambrus, mintha ez a visszatérés mindennapos lenne számára, távcsövet formáz kezéből, és így szemléli a körülötte lévő világot. Talán ez lenne a halál utáni élet? Felelte könnyedén: „Nem figyeltek, és meglógtunk.” Szavai valamilyen abszurd felszabadultságot hordoztak, miközben titokzatos cinkosságot villantottak fel. Az sem segített, hogy a vele lévő férfi ugyanezt a rezignált, már-már groteszk mosolyt viselte.
A Halottak Társalgása
Leülök hozzájuk, belesimulva a kijárat melletti helyre. Emlékek törnek elő Ambrusról: a karácsonyi társasozás, ahol ugyanabban a csapatban voltunk, és győztünk; a családi összejövetelek, ahol egy-egy pillanatra jelentőségteljes volt a jelenléte. Aztán jött az a pillanat, amikor meghalt – két gyerek apjaként egyszerűen összeesett. Most viszont itt van, ahogy a részeg társa is. Mégis, mit akarnak?
Kérdezem, miért nem ment haza. Ambrus vállat von: „Már nincs haza, és nem érnének vele túl sokat.” Nem tudom eldönteni, hogy ez a kijelentése a halál hideg közönyéből fakad, vagy valami rejtélyesebb, mélyebb érzelem rejlik mögötte.
Az Emberi Nyomok
Kíváncsi vagyok, hogyan jött vissza. „Nem figyeltek,” ismétli Ambrus. De nem válaszol arra, hogy miért. Mintha minden részlete a létezés határán lebegne, és ő sem lenne teljesen biztos abban, mit keres itt. Közben a beszélgetés a gyerekeire terelődik. Megemlítem a fiát, Kristófot, aki tehetséges versenytáncos, eredményeket ér el. A lányáról szólva elmondom, hogy mindent gyűjt róla, amit csak tud, legyen az emlék vagy apró tárgy.
Ambrus bólogat, de arckifejezése üres. Mintha örökké a felelőtlen halhatatlanság állapotában rekedt volna. Azt mondom: „És nem is akarnád látni őket, ha már visszajöttél?” De válasz helyett csak a pohár alján maradt cseppeket vizsgálja.
A Megfejtetlen Jelenlét
Beszélgetésünk szilánkokban folytatódik. Dávid, a barátom, végül búcsút vesz; én pedig inkább velük maradok még egy kicsit. A részeg társuk ekkor hirtelen rám förmed: „Mi már nem tehetünk semmit, nem érted?” Talán ez az egyetlen igazán őszinte mondat az este során.
Ambrus, mikor később búcsúzunk, azt mondja, valószínűleg nem találkozunk többé. Az akadályok, amelyek a halálból visszatérőket gátolják, egyre vastagabbak, egyre áthatolhatatlanabbak. És mégis, az egész helyzetben ott vibrál valami szürreális normalitás. Ők most itt vannak, de már nem tartoznak ide.
A Körkörös Kérdések
Az utcán Dáviddal sétálva próbálom értelmezni a történteket. Mindketten emésztjük a beszélgetést. Dávid megjegyzi, hogy a részeg alakot látásból ismeri a környékről. Ez vajon igazolja azt, hogy Ambrus távozott a síron túlról, de mások csak bolyonganak az élők világában? Vagy mindez csak a képzelet szüleménye?
Az éjszaka homályos határai között gyalogolunk tovább az Astoria felé – némán, de tele ki nem mondott kérdésekkel.
Forrás: nepszava.hu/3274533_barothy-zoltan-mar-nem-tehetunk-semmit
