Lebilincselő színházi dráma a Kiotói Jegyzőkönyvről
1997-ben a világ vezetői végre valami olyanban állapodtak meg, ami talán eltolja a klímakatasztrófa küszöbétől az emberiséget. De ki gondolta volna, hogy ez a történet egyszer még a színház deszkáira is fölkerül? A Kyoto című előadás nem csupán a megállapodáshoz vezető út göröngyeit tárja elénk, hanem azt is, mennyire összetett és manipulációktól sem mentes a globális döntéshozatal folyamata.
A Royal Shakespeare Company nevével fémjelzett produkció egy ígéretes új helyszínen, a Soho Place Theatre-ben debütált. Ez az épület a brit West End ötven éve első új színházi célra tervezett komplexuma, ami már önmagában is erős ajánlólevél. A Kyoto azonnal berobbant a figyelem középpontjába, hiszen a szerzők, Joe Murphy és Joe Robertson előző sikerei, például a The Jungle, amely a calais-i menekülttábort állította fókuszba, már világossá tették, hogy ezek az alkotók nem félnek a nagyszabású, provokatív témáktól.
Együttműködés és konfliktus a színpadon
A színházba lépve minden néző kap egy igazolványt, amely néhányuk számára a történet részesévé válásának kulcsa – különösen azoknak, akik a körszínpad melletti kiemelt sorokban ülnek. Az előadás során a közönség úgy érzi, mintha maga is részese lenne az 1997-es tárgyalásoknak, amelyek célja az volt, hogy a fejlett országok kötelezettséget vállaljanak az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére. A figyelem nem lankadhat, hiszen a szereplők folyamatos mozgásban vannak, mobiltelefonjaikkal a kezükben konzultációra vonulnak kormányaikkal, miközben a színpadon peregnek a konfliktusok.
Az egyezmény létrehozása nem ment simán. Don Pearlman, az amerikai jogász és erős ipari befolyást képviselő lobbista, aki az olajipari óriások megbízásából dolgozik, állandóan a tárgyalások kisiklatására törekedett. Pearlman karaktere, akit Stephen Kunken játszik, megkapta a darab legtöbb emlékezetes sorát. Egyszerre szimbolizálja a tárgyalásokat bénító ipari érdekeket és azok ellenállását, akik nem hajlandók megfizetni az éghajlatváltozás megoldásának árát.
Hiteles karakterek és politikai feszültségek
A darab ügyesen játszik a történelmi események és a fikció összemosásával. A szereplőgárda igazi politikai figurákat idéz meg az ENSZ klímakonferenciájáról, beleértve Tony Blair miniszterelnök-helyettesét, John Prescotot, akit Ferdy Roberts alakít – minden jellegzetes manírral együtt. Stephen Daldry rendezésében az előadás azt is bemutatja, hogy Angela Merkel és Al Gore politikai küzdelmei miként formálták a végső megállapodást, míg szürreális eszközökkel idézi meg azok csendes-óceáni nemzetek képviselőit, akik a klímaváltozás közvetlen áldozatai lehetnek.
A tárgyalások során a nézők betekintést kapnak az egyes nemzetek politikai manővereibe, a korrupcióba és a kényszeres késleltetés taktikájába. Emellett azonban egy szívet szorongató jelenetben egy kis szigetországi fiatal nő próbál kétségbeesetten figyelmeztetni: ha nem születik döntés, otthonaik a víz alá kerülnek.
Élénk vizualitás és dinamikus rendezés
A színházi élmény nem merül ki a párbeszédek erejében. A képernyőkön vetített adatok, térképek és videók folyamatosan emlékeztetik a közönséget arra, hogy ez nem csupán fikció: a bemutatott események valós történelmi valóságot tükröznek. Az előadás nemcsak üzenetet, hanem esztétikai élményt is nyújt, a szünet nélküli dinamika pedig biztosítja, hogy egyetlen perc se maradjon kihasználatlan.
A Kyoto május 3-ig látható a Soho Place Theatre-ben. Az előadás a klímaváltozás történetének izgalmas szelete, miközben megvilágítja a tárgyalások emberi és politikai vetületeit. Az, hogy hogyan formálhat a színmű bepillantást ezekbe a nagyszabású folyamatokba, hosszú távon is gondolkodásra késztet.
Forrás: nepszava.hu/3274334_lebilincselo-drama-a-kiotoi-jegyzokonyvrol
