London sem mondhat le szociális lakótelepekről
Tizenöt évi küzdelem után politikai fordulat következett be London Lambeth kerületében, és kikerült a bontási programból két közkedvelt, szociális alapon működő lakótelep. Tizenkét, illetve tizenöt éve lebegett Damoklész kardjaként a London egyik belső kerületében, Lambethben elhelyezkedő Central Hill Estate és a Cressingham Gardens lakói feje felett annak az önkormányzati határozatnak a megvalósítása, mely halálra ítélte a két épületegyüttest.
Érdemes nyomban tisztázni, hogy ebben az esetben többről van szó, mint két, a második világháború után épített telep elvesztéséről. Mindketten a brit szociális lakásépítésnek állítanak emléket, mégpedig ritka módon nem sivár toronyházak, betonkolosszusok menekülnek meg, hanem igazi otthonok, melyeket kertek, fásítás, teraszok és közösségi terek jellemeznek. Ahogy tulajdonképpen jelenleg is, a 1960-70-es években óriási szükség volt kevésbé szerencsés anyagi körülmények között élő emberek lakásigényének kielégítésére. Gombamódra szaporodtak az ún. council estate-ek, mely koncepcióba az említett lakótelepek is beleillettek.
A különbséget Ted Hollamby, a kerület legendás építészének és fejlesztési igazgatójának a víziója jelentette. A korábban, 1969-ben indított Cressingham Gardens a ma is nagyon élvezetes, közkedvelt kávézók, bárok, éttermek tőszomszédságában található Brockwell Park mellett épült meg. Érdekessége, hogy a 306 egységből álló tömbhöz egy-két hálószobás lakások és nagyobb családi házak egyaránt tartoznak, de mind alacsonyépítésű, emberléptékű, zöld környezetben. Különleges vonásként a telep közepén egy falusias hangulatú közösségi teret alakítottak ki.
Az 1851-es londoni világkiállításra megkomponált ikonikus üvegpalota, a Crystal Palace közelében húzódó Central Hill lakótömb érdekessége, hogy a tervezői csapat meghatározó tagja volt Rosemary Stjernstedt, egy olyan korszakban, amikor női építészek még nemigen rúghattak labdába. Nagy kiterjedésű, a domborzatot kihasználó lakóparkról van szó, ahol egymás fölé és mellé eltérő méretű és típusú lakásokat alakítottak ki, de a hathektáros területen orvosi rendelő, ifjúsági klub, öregek napközi otthona és üzletek is helyet kaptak.
Az idő vasfoga utolérte azonban a lakóegyütteseket, és bár a Twentieth Century Society, röviden C20 Society független brit jótékonysági szervezet és örökségvédelmi szakmai testület, amelynek feladata az 1914 után épült kiemelkedő brit építészeti és dizájnörökség megóvása és megismertetése, mindkettőt veszélyeztetett örökségként kezelte, és évek óta kampányolt a megőrzésükért, egyre inkább lepukkantak, a londoni átok penészedés, az elavult hőszigetelés, a kevéssé hatékony energiaszolgáltatás újabb és újabb problémákat okozott.
A korábbi munkáspárti vezetésű önkormányzat a lebontás mellett szavazott, azzal indokolva a döntést, hogy ha már sokat kell költeni a modernizálásra, tegyék inkább a földdel egyenlővé a lakótömböket, és a helyükre építsenek korszerűbb otthonokat. A lakók viszont attól tartottak, hogy az új ingatlanokat már nem ők kapnák meg, és nemcsak otthonaikat, hanem közösségüket is elveszítenék. Hiába kampányoltak azonban éveken át, és zajlottak bírósági eljárások is, végül egy demokratikus választással sikerült teljes fordulatot elérniük.
Az ez év tavaszán tartott önkormányzati vokson a Zöldek szerezték meg a legtöbb mandátumot, és a Liberális Demokratákkal együtt alkotják Lambeth vezetését. Az új tanács októberben úgy döntött, hogy pénzügyileg megoldhatatlan a két telep teljes újjáépítése, és bár az együttesen 83 millió fontos rekonstrukciónak sem az építészeti, sem a finanszírozási terve nem készült még el, a lakók megnyugodtak, élvezik a vihar előtti csendet.
A brit sajtó pozitívan fogadta a lambethi hátraarcot. A London Standard portál Martin Abramst, a Zöldek helyi vezetőjét idézte, aki „egyszerűnek” nevezte a következő feladatot: „Meg kell védeni az emberek meglévő otthonait, javítani kell azok színvonalán és olyan új lakásokat építeni, melyekre égetően szükségük van”. A C20 részéről nyilatkozó Catherine Croft úgy fogalmazott, hogy a két telep a háború utáni szociális lakásépítés „leghumánusabb, legésszerűbb, leggyakorlatiasabb példái”. Talán a leghangzatosabb idézet a Save Cressingham Gardens kampány egyik képviselőjétől származik: „A legzöldebb, legigazságosabb és legmegfizethetőbb otthon általában az, amelyik már áll”.
