Választási győzelem vezér nélkül: a szerb Diáklista
A szerb Diáklista választási győzelme több tekintetben szervesen illeszkedik egy-egy újszerű regionális folyamatba, de mindegyiktől jelentősen el is tér. Egy vezető nélküli, közvetlen demokrácián alapuló diákmozgalom buktatta meg a 14 éven át regnáló Aleksandar Vučić autokratikus rezsimjét, amely leigázta az államapparátust, uralta a médiát és saját gazdasági hatalmi hálózatot épített ki.
A hatalmi gépezettel szemben az arctalan diákmozgalom állt – pénz, média és vezér nélkül. A szerb sajtóvélemények szerint a példátlanul magas részvételnek köszönhető, hogy elmaradt az erőszak. A diákok úgy tudtak győzni, hogy Vučić támogatói tábora nem párolgott el: most 1,73 millió ember voksolt a Szerb Haladók Pártja listájára, három évvel korábban 1,78 millió. A 69 százalékos részvétel mellett ez azonban már csak 39 százalékot jelentett, míg három éve 46,7-et. A Diáklista 2,35 millió szavazatot, a leadott voksok 53 százalékát szerezte meg. Az új belgrádi törvényhozás kétpárti lesz, minden ellenzéki demokratikus párt elvérzett az október 25-i megmérettetésen.
A győzelem illeszkedik ahhoz a trendbe, amely Magyarországon Magyar Pétert és a Tiszát, Bulgáriában pedig Rumen Radev Progresszív Bulgária pártját segítette győzelemhez, bár több alapvető ponton különbözik is tőle. Magyar Péter nem a politikán kívülről érkezett, hanem az uralkodó párt másodvonalából kiugrott lázadó, míg a szerb diákmozgalomban soha nem szerepelt senki, akinek köze lett volna bármilyen párthoz. A választási listán kizáró tényező volt bármiféle pártkötődés, és a kormányba sem kerülhetnek be a megbuktatott rezsim 14 éve alatt kormányzati funkciót betöltő személyek.
A diákok mozgalmukba tanáraikat sem vonták be, listájukra azonban szép számmal jelölték őket, miközben magukat teljességgel kizárták róla. A közösségi média és a titkosított üzenetküldő alkalmazások tették lehetővé a villámgyors, hálózatos önszerveződést. A vezér és struktúra nélküliség egyszerre hátrány és előny: a decentralizáció védőpajzsot jelentett, mert egy jól azonosítható vezetőt a hatalom könnyen lefejezhet, karaktergyilkossággal kiiktathat. A diákok kétéves mozgalmuk során többször elmondták, azért is kerülik a vezető előtérbe tolását, mert tudják, hogy a Vučić-rezsim azonnal karaktergyilkosságba kezdene. Ugyanezen megfontolásból az utolsó percig kerülték választási listavezetőjük megnevezését is.
A hierarchikus szervezet lépéseit a titkosszolgálatok előre ki tudják számítani, a vezető nélküli, spontán módon reagáló tömeg következő lépése viszont kiszámíthatatlan. A mozgalom a közvetlen demokrácia tankönyvi példája: minden döntés a helyi sejtekben, vitafórumokon vagy diákbizottságokban született, a választási lista is így állt össze. A világos közös cél – a társadalmi igazságosság és a jogállami működés visszaállítása, a korrupció kiiktatása – széles körű társadalmi szolidaritást gerjesztett, és két év alatt össztársadalmi hullámmá nőtte ki magát.
A szerb diákok győzelme bebizonyította, hogy a hálózatos, alulról építkező struktúra képes lebontani a tekintélyelvű rendszereket. Ugyanakkor a szerb, magyar és bolgár példa azt is mutatja, hogy ezek a mozgalmak nem mentesek a populizmustól, és nemcsak a tekintélyelvű struktúrát iktatják ki, hanem a demokratikus erőket is. A mögöttük álló tömegtámogatás jelzés arra is, hogy a klasszikus demokratikus jogállamiság intézményrendszerébe vetett társadalmi bizalom összeomlott. A gyors elsöprő győzelmek magukban hordozzák a gyors bukás, a nagy kiábrándulás kockázatát is: a mozgósítás tüze könnyebben fenntartható, mint a kormányzás támogatása, a közös ellenség eltűnésével pedig a különböző érdekű csoportok eltérő prioritásai előbb-utóbb újra felszínre kerülnek. A következő négy év szerb és magyar kormányzása választ adhat arra a kérdésre is, mennyire tartható fenn a mozgalmi politizálás.
