Kallas megtorpedózott terve ismét felszínre hozta Brüsszel védelmi hatásköri harcait
Németország, Olaszország és Franciaország ellenállása miatt elmaradt egy magas szintű szakértői testület felállítása. Az uniós külügyi főképviselő számára ez nem pusztán személyes kudarc: megmutatja, milyen nehéz közös védelmi politikát építeni ott, ahol a tagállamok, a Bizottság és a NATO egyszerre őrzi saját szerepét.
Kaja Kallas szeptember elején még úgy készült, hogy magas szintű szakértői csoporttal ad új lendületet az EU védelmi gondolkodásának. A testületet szeptember 1-jén, a wicklow-i informális védelmi miniszteri találkozón jelentette be, első ülését szeptember 7-re tervezték Brüsszelben. Néhány órával a rajt előtt az Európai Külügyi Szolgálat közölte: a kezdeményezést nem viszik tovább, mert több tagállam szerint jelenleg nem ez a megfelelő út.
A visszalépést Németország, Olaszország és Franciaország ellenállása előzte meg. Kifogásaik nem voltak azonosak, de ugyanabba az irányba mutattak: a nemzeti kormányok nem akarták, hogy a főképviselő megfelelő előzetes politikai egyeztetés nélkül új szereplőt hozzon létre egy érzékeny területen.
Az eredeti elképzelés egyfajta védelmi „Draghi-jelentés” elkészítése volt. A nyolctagúra tervezett testület korábbi politikai és katonai vezetőket vont volna be, hogy azonosítsák Európa legfontosabb konvencionális képességhiányait. Vezetésére Anders Fogh Rasmussen volt NATO-főtitkárt szánták.
A tartalmi célokat aligha vitatta bárki. Az ukrajnai háború, az orosz hibrid műveletek, a lőszer- és légvédelmi hiányok, valamint az amerikai biztonsági szerep kiszámíthatatlansága miatt a képességfejlesztés az EU egyik központi kérdésévé vált. A vita arról szólt, ki jogosult megmondani, milyen irányban és milyen intézményi keretben történjen ez.
Olaszország lépett fel a leghatározottabban. Rómát nemcsak a késői bevonás zavarta, hanem a tervezett személyi összetétel is: az olasz helyre Roberta Pinotti korábbi balközép védelmi minisztert választották volna, amit Guido Crosetto jelenlegi tárcavezető politikailag elfogadhatatlannak tartott. Franciaország szintén a megfelelő miniszteri egyeztetés hiányát kifogásolta, és felmerült a már működő uniós és NATO-struktúrák megkettőzésének veszélye is.
Berlin ellenállása stratégiai természetű. A német kormány a katonai képességtervezésben továbbra is a NATO-t tekinti elsődleges keretnek, ezért óvatos minden olyan kezdeményezéssel szemben, amely párhuzamos uniós struktúrát építhet. Ez nem jelenti az európai védelmi együttműködés elutasítását: Németország gyors fegyverkezést, közös beszerzéseket és erősebb európai védelmi ipart támogat, de a parancsnoki, tervezési és koordinációs rendszert nem akarja leválasztani az atlanti szövetségről.
A mostani ügy azért fájdalmas a főképviselő számára, mert egy régebbi intézményi vita közepén történt. Az Európai Külügyi Szolgálat 2010 óta próbál önálló diplomáciai központként működni, miközben külpolitikai ügyekben a Bizottság, az Európai Tanács és a tagállamok is jelentős szerepet tartanak fenn. A lisszaboni szerződés eleve kettős pozíciót hozott létre: a főképviselő egyszerre irányítja az uniós diplomáciai szolgálatot és alelnöke az Európai Bizottságnak.
A hatásköri feszültségek 2026-ban ismét felerősödtek. Franciaország júniusban olyan reformelképzelést tett le az asztalra, amely három lehetséges irányt vázolt fel az uniós külpolitika átszervezésére: a külpolitikai feladatok erősebb bizottsági integrációját, az Európai Tanács nagyobb szerepét, illetve Kallas pozíciójának megerősítését. Berlinben eközben támogatást kapott az a gondolat, hogy ritkítani kell a Bizottság és a külügyi szolgálat közötti párhuzamosságokat.
A most elbukott védelmi csoport nem csak egy rosszul előkészített szakértői kezdeményezés volt. Kallas ezzel saját napirendet és elemzői kapacitást próbált volna teremteni egy olyan politikaterületen, amely egyre nagyobb költségvetési és stratégiai súlyt kap. A tagállami ellenállás viszont jelezte, hogy a külügyi szolgálat önálló védelmi központtá válását a nagy fővárosok nem támogatják.
Az Európai Külügyi Szolgálat a kudarc után sem mondott le a témáról. Brüsszeli tisztviselők szerint más együttműködési formákat keresnek a tagállamokkal, mert a katonai képességhiányok feltárását és gyors kezelését továbbra is sürgetőnek tartják. Valószínű azonban, hogy a következő próbálkozás jóval szorosabb előzetes egyeztetéssel készül majd.
A történet egyben az európai védelempolitika alapvető ellentmondását is megmutatja. A tagállamok egyre többet beszélnek közös beszerzésről, katonai iparról, légvédelemről és stratégiai önállóságról, de a döntési jogköröket továbbra is szigorúan nemzeti kézben tartják. Az EU-nak ezért nemcsak pénzt és fegyvereket kell találnia, hanem működőképes politikai munkamegosztást is. Kallas mostani veresége elsősorban ennek hiányát tette láthatóvá.
