HETI ABSZURD: A DEMOKRÁCIA HÓLYAGPRÓBÁJA
A közelmúltban Görög Márta miniszter példátlan helytállásáról lehetett hallani, aki közel 12 órán keresztül ült a parlamenti vitában anélkül, hogy elhagyta volna a helyét, még a biológiai szükségleteit is elnyomva. Az eredmény: virágcsokor és álló taps a Tisza-frakció képviselőitől, akik az önmegtartóztatását a demokrácia mintaértékű megjelenéseként ünnepelték. Császár Martin képviselő elragadtatott posztjában megfogalmazta, hogy ez az, ami „Működő és Emberséges Magyarországot” valódi arculatát adja vissza. E sorokat írva magam is részben az elnyomásnak adok teret, amikor nem a strandon heverészve, hanem a szavakat keresve töltöm el a napom.
Az érdekes nem az, hogy miért tette ezt a miniszter asszony, hanem hogy miért vált ebből példázat. Társadalmunk jellemzően jutalmazza azokat, akik uralkodnak a testi szükségleteiken, legyen az egy eredményes sportoló vagy egy extrém hegymászó. De mikor ünnepeljük a mindennapi önkizsákmányolást, az már egészen más kérdés. Az adrenalin azonnali megoldást nyújthat a biológiai ingerek elnyomására, de hosszú távon biztosan nem annyira jótékony.
Fontos megérteni, hogy az önuralom nem azonos az önmegtagadással. Az önuralom civilizációs vívmány, hiszen segít abban, hogy a frustrációinkat kezelni tudjuk. Esetleg tudunk várni vacsoráig, nem ütjük meg a bosszantó embereket, de az önmegtagadás, amely az engedelmességet szolgálja, súlyos terheket ró ránk. A probléma ott kezdődik, amikor a kettőt összekeverjük. Aki hősiesen kibír 12 órát, még nem válik erkölcsi példaképpé.
Szocializációnk következtében folyamatosan azt tanuljuk, hogy a jó dolgozó nem beteg, a jó anya nem fáradt, a jó politikus nem esendő. Az emberi szükségleteink csak zavaró tényezők, amelyeket el kell fojtanunk, ellenkező esetben gyönge, életképtelen egyénként leszünk elítélve. Az elfojtott düh, félelem és fájdalom nem tűnik el, csak más formákban bukkan elő: cinizmusban, agresszióban vagy függőségekben. A kontroll kultuszának dinamikája alakítja a társadalmat, amelyben senki sem mer kilépni a játszmából.
A társadalmi elnyomás példája lehet Szakács István letartóztatása, akit valóságtól elrugaszkodott vádakkal vitt el a rendőrség. Az ennek kapcsán kialakult egybegyűlt érzelmek, a kirekesztés és a morális fölény keresése mind a kontroll nyomasztó hatását tükrözik. Ami nem elnyelhető saját magunkban, azt másokon történő elnyomással igyekszünk orvosolni. Az egykori elnyomók, akik most az áldozat szerepébe bújnak, ugyancsak nem képesek átlépni a játszmán – a politikai küzdelem ördögi köre bezárult.
Fontos tudatosítanunk, hogy a totális kontroll csupán illúzió, ahogy azt a Fidesz is tapasztalja, amikor megingott az elsöprő hatalma. A politikai játszmákban egyik fél sem hajlandó kilépni a háborúból, mert az eredmények és a felelősség megosztása egyre inkább elmosódik. Az álszentség, mely az önuralom farvizén lebeg, nem lehet mentség az egyre növekvő társadalmi feszültségek ellen, hiszen a megoldás nem lelhető fel a fájdalom elfojtásában, hanem az őszinte párbeszédben és a határok megbecsülésében rejlik.
